A Hitvány Papírkutya kalandjai a Vízzel

Az a helyzet, hogy én a testemmel szoktam csinálni. Ha nem a kezemmel, akkor a számmal, vagy akár az arcommal... Ez is olyasmi, ami vitathatatlanul élőben a legjobb... Lenyűgöző kapcsolat két (vagy több) ember között... Élvezem, mikor hatást keltek vele, ahh! Igen, a testbeszéd, a mimika, a gesztusok! Néha mesterkélt, néha csak rafinált, de akkor a legjobb, ha természetes. Őszinte. Ezzel szemen a divatos  -és általam is kedvelt/gyakran használt- kommunikációs módszerek arra törekednek, hogy mindezt a nagyszerű hatást, amit élő kontaktus során elérhet az ember: ezt mind-mind rögzíthetővé tegyék írásban... Ilyenkor szembesülsz vele, hogy valami rejtélyes oknál fogva minden, amit szeret a felhasználó, kevesebb, mint három. A szeretett dolog legyen "valami", ez alapján a képlet:
valami<3    -naugye, hogy!
"Mikoron Dávid nagy búsultában..." illetve mikoron én nagy lelkesedésemben útjára bocsátottam a világhálón az első bejegyzésem, eldöntöttem, hogy amíg én itten "publikálok", addig a művek megmaradnak szmájli-frí mínősítésben... Inkább szavakba öntöm a lebiggyedt ajkaimat is. De: nem hagyhatom szó nélkül a jelenséget, mert már annyira van!
Például múltkor már Olinomnál is felfedeztem a hangulatjelek meglehetősen gyakori alkalmazását. Nála a legizgalmasabb rájövésem az volt, hogy összeállítottam egy újabb 3-mal kapcsolatos képletet, miszerint: aminek örülsz, azt osztod 3-mal. (legyen egy egyszerű kijelentő mondat, melyet a blogjából idéznék):
"... már alig várom" :3
Így biztosan rövidebbnek tűnik a várakozás (jaj Olin, meg ne sértődj, szeretlek kisebbminthárom!). De folytatom. Ésakkor a kedvencem Tőle, amit élőben is szokott, pedig nem kéne...:
Mikor valami nagyon "jajnemár", azt úgy fejezi ki, hogy a D-t osztja... Ez az arckifejezés a való életbe átültetve kísértetiesen hasonlít ahhoz, mikor egy édesvízi halnak azt mondod, meg fogsz fulladni. És akkor nagyra nyitja a száját... Így:     D:
Én is használok hangulatjeleket, bár az én készletem ehhez képest konzervatív, de mindig szembesülök a lehetőségek végtelen tárházával, hátoszt'? Igyekszem inkább szavakba önteni, hogy mennyire <3 mindenkit és milyen :) volt a hétvégém, vagy hogy mennyire :( a hangulatom...
@-->---  (ez legalább rózsa, háh!)

Pippi
 

Egyszer volt, hol nem blog, úgy döntöttem, itt az ideje felülkerekedni -egyébként határtalan- egoizmusomon és megvillantani jótékonykodóbb énem is... Tehát idelinkelek néhány olyan okosságos oldalt, amiket rendszeresen látogatok. Kizárólag olyan blogok kerülnek ide, melyek tulaját személyesen ismerem, magyarán szólva: akiknek írásai, vagy személyük közel áll szívemhez. Natehát.

olin.blog.hu
Ez itten Olin szómenésének mellékhelysége. Viszonylag gyakran termel újabb és újabb észosztásokat. Öröm olvasni, szinte hallom és látom, ahogy beszél (utóbbi a feltartott mutatóujjas magyarázási szokására utal). A hangos felröhögés gyakori szimptóma.

nina00.blog.hu
Nina "Csavaros életének különböző elágazásai". Egyelőre kevés alkotás, de az íróra jellemző stílus. Figyelem, állatvédőknek aligha, aratnofóbiásoknak meg pláne nem ajánlom.... Hihi...

wiking.blogol.hu
Nyilván Ed sem maradhat ki, persze, hogy Ő is rendelkezik ilyen kis vacakkal. Szégyen-gyalázat, újabban hanyag. Pedig szókincse, az van. A közönség várva várakozik.

Van egy blog, aminek címét nem véletlen nem linkelem be. Szerzője (egy igencsak egyedi felfogású Hölgy) megkért, hogy ne keltsek ezzel tömeghisztériát... Ellenben muszáj megemlítenem, hogy bizony létezik olyan blog, amire nem érvényes hogy "amit a fül hall, a szem lát, az agy elhiszi" -ez egy ilyen miazmás kavarcs, élvezet olvasni. Nem mélyen filozofikus, hanem emberi, satnya, néhol igénytelen mégis hihetetlen hatásos. Mint a szerzője. Csak hogy tudd, Világ, hogy létezik ilyen....

clawabout.blog.hu
Ez meg egy Mókusfi gépelménye. Életbenturkálós-mesélős-szókincses, szerintem. Nem mindig értem, miről szól a vaker, de gugli a barátom, nosza ismeretbővítés.

csakos.blogol.hu/
Sajnos a tulaj épp nem kompatibilis a rendszerrel, de korábbi írásai zseniálisak. Kalap le. Aki vevő a cinizmusra, annak majd Bleed itten jól odamondja.

blackhand.blog.hu/
Oké, potom két bejegyzés, de BlackHand nem maradhat le a listáról, na.

Személyes ismeretségeim köréből ennyit tudtam előkapirgálni, majd még lehetőség szerint (tehát ha el nem felejtem...) bővítem a készletet. Addig jó olvasgatást!

Pippi

Ma álmodtam. Álmomban legalább nyolc sms-t kaptam. Mind szomorú, elutasító, vagy rossz hírt közlő volt. Aztán felébredtem... kedves hangvételű rövid szöveges üzenetek várakoztak a telefonom kijelzőjén. A mai napom emlék.
Épp Olint várom. Kimerült vagyok, pedig aludtam. Míg lefő a kávé -gondoltam- mesélek egy kicsit, hogy láttam ma a várost. Először is itt élek, ez némileg befolyásol: a kötődés miatt hajlamos vagyok szebbnek látni a dolgokat (így lehet ez az emberekkel is, de egyáltalán nem bánom). Ma naplemente előtt felpattantam a négyes-hatosra és meg sem álltam a végállomásig. Az amatőr sötétség (szürkület) megnyugtatóan hatott a borzos idegrendszeremre és mégborzosabb lelkiállapotomra. Ültem és kizártam a tömeget, ami a villamoson belül tülekedett. Nem adtam át a helyem, tekintetem mereven az üvegre tapadt és valahogy nem láttam ki rajta. Nem azért mert koszos volt, nem is a fények miatt. Valahogy a semmit néztem és jól esett. Aztán a semmibe beuszott a Boráros-tér, majd lassan a Duna. Hosszú időre az elém táruló ridegségre akasztottam a gondolataim. Olvadozó hó, seszínű utcák, a lelkiismeretes autósoknál felkapcsolt világítás. Valahol épp lement a nap, eltűnt az a bíztató pír az égről. A Duna észrevétlenül tette a dolgát alattunk, de én azért csak megláttam, ahogy tompán csillog. Utálom a tájleíró maszlagot, de most igenis szembe jött velem a szépség. A nyugalom. Aztán egy kedves hang közölte, hogy végállomás. Nem szálltam le. Megnéztem ugyanezt visszafelé is. Minden eltűnt. Besötétedett, sóhajtottam... Holnap már egészen más arca lesz. Fő a változatosság. Hazajöttem, most várom a változatosságmentesen finom kávémat a változatlanul kényelmes székemben, a minden változást mellőző otthonomban. Mégis milyen jó! Szeretem...

Pippi
 

- de tényleg. Most például magányos borozásba kezdtem, kizárólag a hemoglobin-szintem növelése miatt. Nem, nem átlátszó. Csak hogy alátámasszam törekvéseim valós létét: céklát is vettem, pedig abban nincs alkohol. A hétvégémről hosszasan nyilatkoznék, de nincs kapacitásom annyit pötyögni, márpedig ha én egyszer elkezdeném, abból áradozás lenne. Tartalom: ismét előfordultam Dabason, Ed közelebbi rokonságának jelentős százalékát megismertem (jelentem, el vagyok ragadtatva...hihi), megint istenien éreztem magam és kicsit lehangoló volt hazafelé állni a buszon, majd megérkezni az üres lakásba -egy ilyen melegszívű Család nyüzsgése után. Jónekem. No, este meg majd érkezik drágalátos Lakótársnőm, akivel egyrészt kellemes női csacsogást tervezek, másrészt pedig erőltetett tempójú kopt-tanulást... Kérdem én, minek fordítsuk le koptról magyarra a János evangéliumát, ha már több ízben megelent magyarul (lásd, Biblia, ugye....)??? Na, asszem ez az, amire a Szülők azt szokták mondani a gyerekeknek: "Te ezt még nem értheted..." -és most igazuk is lenne. Tehát nekiveselkedek az érthetetlennek, szembeszállok a beláthatatlan következményekkel és irány János. Majd még lehet, hogy elkap az inger és beszámolok valami heveny lélekgyulladásomról...

Pippi

Tegnap hajnali kettőkor még azon fűztem Drága Boszimat, hogy "de naaaa, léccilécciiiii, hadd aludjaaaak!", mire Ő anyás szigorral elutasította kérelmem, mondván, hogy "nem fogsz lógni!". Énmeg próbáltam aljas praktikákkal meglágyítani a szívét (lásd: vacsi, tea...), de nem. Nem tudtam megtörni... Lefekvéskor is ott hisztiztem, ami újabb fél órát vett el az éjszakai alvásidőből, mégis reménykedve zuhantam álomba. Reggel (tegnap, ugyebár) arra ébredtem, hogy muzsikál az ébresztője. Nyugtáztam. Ugyanezzel a lendülettel visszaaludtam. Aztán újra felébredtem. Boszi sehol, az óra valami 10:00-t hazudott. De én naiv, negyedik ránézésre mégis hittem neki. Ahogy egy bölcs rokonom szokta volt mondani: "Ekkor én voltam a fő tápász. Titulusomhoz híven tehát főtápászkodtam...." Hát énis. Aztán kicsit kitakarítottam (nem kell semmi veszélyes manőverre gondolni), mivel délután több kedves vendégre is számíthattam. A partvissal (ennek utána kellett néznem, hivatalosan miként illendő papírra/monitorra vetni) való kellemes táncos mulatság után fogtam egy metrót és irány a kötelesség, ugyanis nem lógtam el mindhárom órát, egy maradt... No, arra kegyeskedtem befáradni. Mivel egyiken sem volt katalógus, az első kettőn sem hiányoztam senkinek. Óra után irány a büfé -mert aznap még nem volt a számban semmi szilárd tápanyag, a C-vitaminon kívül. Faltam, majd elsiettem a Ferenc körútig, ahol magamhoz vettem csinos kísérőmet, a fentebb említett vendégeim egyikét. Vele haza, aztán 3 óra kellemes társalgás, majd jött Ed is, aztán hamarosan ment mindenki útjára: a Kisasszony haza, Ed meg valami ex-osztálytársas megmozdulásra. Én még itthon összeszedtem magam, közben beszéltem Jessymmel, mert már kb. a honfoglalás óta nem találkoztunk, így volt miről pletykálni... Ennek a nagyszerű kommunikációs lehetőségnek köszönhetően kicsit késtem Roxanne-től (Ő nem Mókus, de ex-őrstárs, nagyonszeressük). Hárman gyülekeztünk Nála, tehát egy bölcsésznek is egyértelmű kell, hogy legyen: négyen vágtunk neki az éjszakának. Tényleg az éjszakának, mert kb. hajnali kettőkor indultunk útnak. Este tíztől kettőig elfogyott egy üveg Mar Tini, ami egész jó hatással volt a humorérzékünkre -oké, szó szerint veszettül vihogtunk. Amúgy kisiskoláslányosan. Közben hívott Ed, hogy LivingRoom helyett a Kőrösi Csoma koliba mennek, mert csak. Mondom, jólvan, okoslegyél. Aztán Roxanne ágyában  előkerültek komoly témák: egészségmegőrzés, fitness-wellness, amint az a Nőklapjában is írva vagyon. Mélyenszántásunk után Benetti azzal az ötlettel hozakodott elő, hogy talán indulni kéne. Roxanne inkább a fent említett pihe-puha ágyikóját választotta, amiben egy plüss ló (elmélázó, filozófikus tekintetű, petyhüdt jószág) is helyet kapott. Nem csinálok a szobáról nagy tájleírást, lényeg, hogy kellemes volt ott elütni az időt. Na. Benetti, a Szaktársnője, meg én -elindultunk az éjszakai busz megállóhelye felé, hogy fogkocogtatva, cidrizve várakoztunk vagy 5 percet, hogy aztán beszálljunk egy idegen autóba... Alap esetben ez fiatal lányoknak abszolút nem tanácsolt viselkedésforma, de hárman voltunk, a srác egyedül, mondta, h gyakran visz el embereket, poénból. Rövid latolgatás után tehát ingyenfuvarral célba vettük a fentebb említett kollégiumot -mivel kiderült, hogy Benetti hivatalosan ott lakik, Ed meg pozitívan nyilatkozott a hangulatról. A fuvar után még hátravolt pár kilóméter -bár meg nem tudnám határozni, merre mentünk ezután-, ígyhát taxiztunk. A kollégium elég lepukkant volt -nem csoda, hogy Benetti az ottlakásnak csak a hivatalos részét vállalta be, a gyakorlati megvalósítást hanyagolta... A "zene" nem igazán volt kedvemre való -de ez ott és akkor nem igazán zavart, s nem tartott vissza abban, hogy táncoljak egy keveset. Odaérkeztünk után először lepakoltuk a cuccainkat egy szobában, majd bevettük a söntést, Benetti támadott először -ebből én ügyesen hasznot húztam, pár perccel később ugyanis egy pohár vörösboros kóla landolt a markomban. Szomjoltás után rátámadtunk a gyanútlanul táncikáló tömegre is, aztán elvegyültünk: roptuk mi is. Később újfent összefutottunk Eddel, aztán Vele is jócskán koptattuk a parkettot -mondanom sem kell, élmény volt, a legjavából. Mivel hajnali kettő körül érkeztünk, nem kell azon csodálkozni, hogy alig két óra tánc után négy körül a távozás mellett tettük le voksunkat. Visszakunyeráltuk a személyes okmányainkat a recepción (vagy mi szösz volt az...), aztán irány a buszmegálló, majd a hazaút... Csodálatos éjszaka volt, nem gondoltam, hogy ilyen fenomenális élményt hoznuk ki ebből a napból/estéből/éjszakából -de rá kellett jönnöm, ismét győzött a spontaneitás ereje. Ma délután egy körül ébredtem, s elhatároztam, a délutáni tevékenységem meghatározó eleme lesz a semmittevés... Reményeim szerint ez a pesti hétvége is kellemesen telik majd. Az imént hívott Nina. Rég nem láttam, hiányzik. Programlehetőség, juhu!

Pippi

Reggel nem jött be az online-rádió. Természetesen egész eddig nem volt gond vele, most -hogy igazán szerettem volna, meg fontos, meg létszükséglet- most nem. Jellemző. Murphy. Nem az Eddie Murphy. Blö. Aztán sikerült felkelni, sikerült kávétfőzni, sőt, sikerült elkésnünk is! Nem nagyon, de ez már rossz hatással volt a reggelemre -ami egyébként dél körülre esett... Mai napom meghatározó eseménye a félév első egyiptomi nyelvórája volt. Ez kerek öt és fél órát emésztett el az néletemből. A rossz hír az, hogy ezt hetente meg is ismétli majd... Alapvetően azért jelentkeztem erre a szakra, hogy élvezzem, amit tanulok. Szó se róla, élvezem -nem is kicsit. De mindennek van egy határa. Éljen az értelmiség, meg a latin nyelv -talán ez lehetett a mai mottó. A délutáni kínzás nagy része tulajdonképpen kimerítő idézés volt Bakos Idegen szavak és kifejezések c. kiváló alkotásából, a problémát az okozta, hogy csak a szócikkeket hányták elénk. Boszi számolta, a magyar szavak előfordulása százalékokban kifejezve nem haladta meg a cipőméretem... Ennek örömére -mikor már valóban az agyamra ment a külföldiül-hadoválás, bátorkodtamegy fecnire a következő szavakat feljegyezni:

suplativ imperativus dativus ethicus redublicatio! -szólt Harry Potter, majd öngyilkos lett

No, ezzel mosolyt csaltam az együtt-szenvedő alanyok arcára, ez volt a napom nagy teljesítménye. Amúgy jó hangulatban telt a délután, kis, családias (kb. 15fő) csoportban múlattuk az időt... Most épp pezsgőzünk Boszimmal, mert megérdemeljük. Majd még beszámolok, most emberfeletti fáradtság uralkodott el rajtam. ZZZzzz...

Pippi

Az egész az elején kezdődött. Főhősünk (én) óvatosan a digitális mérlegre helyezte jelentékeny testtömegét, ekkor a kijelzőn döbbenetes számadatok jelentek meg. Az első sokkból eszmélve főhősünk (én) megtámadta a szerkezet hátoldalán található, lenyitható elemtartót. Mivel nem tudta lepöckölni, s ily módon ellenőrizni az elem állapotát, hangosan utánajárt a tényállásnak ("Anyuuuu, nincs ez lemerülveee...?"). Mint kiderült, az elem tökéletesen funkciónált, a kijelző sem volt hibás. Főhősünk (én) másfél év óta először látta viszont ezeket a számokat embben a sorrendben... Fogytam. Nyilván a szendvicsek, zsíros gyorséttermi kaják és a sok csokolásé jótékony hatása -tecciktudni, ezeket elég gyakran alkalmazom táplálékkiegészítő funkcióban... kiváltképp a késő éjjeli órákon. A zsírfogyatkozásos örömmámorból kilábalva kiderült, hogy az óra viszont többet mutat a kelleténél. Megint sikerült délig aludni, dehát ami jár, az jár. Később segítettem itthon fát cipelni az emeletre (Csáknoriszról ennyit), meg elrángattam Anyut egy kis városnézésre (falunézést mégsem írhatok...). Utunk egészen a boltig vezetett, közben percenténk elhangzott tőlem a "de jó idő van" valamely közismert szinonímája. Mert tényleg. Napsütés, kellemes meleg, szemből fújó alpesi orkán, hangosan üvöltő muzsika valami Menőcsávó autójából.... tavasz! A mérlegelés, a fahordás, meg a séta után meg úgy gondoltam, nem csak az alvás jár, de az agrármunkások körében oly népszerű élvezetek is, lásd: szalonna, házikenyér. S mivel ez a magamfajta parasztlánynak ebben a nemesen egyszerű formában kevésnek bizonyult, megdobogtattam a szívem egy kis lilahagymás-zsíroskenyérrel is... Kedves olvasóm, ha itt már fintorogsz, ne olvasd tovább. Csak a tisztánlátás kedvéért közölném, Családunkban teljesen egyértelmű és közkedvelt szokás, hogy minden (mondom: MINDEN) étkezést desszerttel zárunk. Eszel egy szendvicset, utána csoki. Eszel egy szelet húst, utána süti. Bedobsz egy szelet sajtot, utána bonbon... Ha csak lemész a spájzba csokiért, kettőt hozz, mert valamivel le kell fojtani... Na a lényeg, hogy a szalonna után legideálisabb megoldásnak a csokipuding tűnt. Ennek a tökéletes kombinációnak eredménye képpen végignéztem  egy "kibeszélőshow"-t. Tehát mondhatni, rosszul voltam... No, így kell tisztességesen megünnepelni, ha a mérleg hízeleg.

Pippi

A tegnapi nap váratlanul telt. Szószerint. Egy percre nem figyeltem oda és Apuék Pesten voltak. Oldalra néztem és hopp, a Moszkva téren ácsorgok. Pislantok egyet és Budakeszin tartózkodok. Ásítok egyet és hazajöttünk. Mik vannak...?! Na, akkor az elején. Tegnap előtt megbeszéltem egy találkozót Manóval, akivel egyébként életemben egyszer találkoztam, öt éve. Tartós kapcsolatunk titka, hogy nem untuk meg egymást... Elsétáltunk A pontból B pontba, ami egy jó órát vett igénybe (a tánc utáni izomláz miatt ez egy három napos túlélő-túrának tűnt). Mentünk, mendegéltünk, hogy aztán egy nevenincs utcában kössünk ki, ahol egy teaház várt ránk feltűnésmentesen. Szép volt, kellemes,illatos, drága -ahogy kell. Falépcső, kétszemélyes asztalka, cuki kínai hölgy, kerámiacsésze. Mondom én, hogy csini kis hely volt! Természetesen sokat lotyetáltunk, de hozzá kell tennem, ezügyben Manó sem épp visszafogott, úgyhogy néha csendben figyeltem (!!!). Aztán megcsörrent a jobb zsebem, hogy hol vagyok és mikor érek oda. Készségesen válaszoltam, úgyhogy jó fél óra múlva már a Népligetben vártam Edre. Míg odáig metróztam, Apuék telefonáltak, váratlanul bejelentették mégváratlanabb érkezésüket. No, ezt közöltem Eddel, ekkor homok került a gépezetembe, a fogaskerekek megálltak, vártam, hogy az intelligensebbik homo sapiens mondja meg, mi legyen. Végülis átvariáltuk az életünket (nem, egyelőre nem lesz kertesházam, se kutyám, sajnos), hogy aztán később megint legyen mit átvariálni. Abban maradtunk, előbb végrehajtjuk az Apuékkal érkező bútorok behordását, majd utána megyünk csak Bleedhez Budakeszire. Miután megtörtént a nagy szembesítés a genetikai kódomért felelős küldöttség és Ed között, mindenki rábólintott mindenkire, meg a tervekre is. Apuék távozása után gyorsan betermeltük az ebédünket ("S a nyolcadik napon Isten teremté a Férfit, aki főzni tud."), majd irány a Moszkva tér, közben egy ideig különváltunk, mindenki intézte a magánügyeit, nekem ez kimerült egy randevúban egy ínycsiklandó hamburgerrel... A "Szanatórium-járat" viszonylag gyakran startolt, úgyhogy válogathattunk is, melyik busszal vegyük nyakunkba a világot. Egy kék mellett döntöttünk, de csak mert a többi is kék volt... (na, ez még tőlem is fárasztó...). Bleed egész frankó kis helyet kapott, a csinos ápolónőkről nem is beszélve. Szerencsére egyre jobban néz ki -mármint Bleed, nem az ápolónő-, minek köszönhetően a hétvégére hazaengedték, sőt, előreláthatólag minden hétvégén hazamehet majd. Miután kellőképp leamortizáltuk a kórtermi lakosságot, elindultunk visszafelé. Étlen, szomjan bandukoltunk, míg nem felcsillant a fény, egy jólelkű buszsofőr megkönyörült a szenvedőkön... (Szabadfordítás: Elmentünk a buszmegállóig, nem kellett sokat várnunk, uccu Pest). Várt még ránk egy meglehetősen jókedvű, ámde szerény vacsora Apuékkal az egyik hipermarket kínai kajáldájában. Az odaút különlegessége leginkább a raktérben -tehát testközelben, ugyanis ott utaztunk- elhelyezett elektromos kisautó volt... No comment. Vacsi után újfent "beraktak" minket a csomagtartóba, ennek okát nagy méreteinkre vezetem vissza. Ez nyilván nem a legszabályosabb módja az utazásnak, ám kétségkívül praktikus. Az egyetlen gondot az utaskabin és a raktér közötti gyér kommunikációs lehetőségek okozták. Ennek eredménye képpen egyik lassításunk alkalmával Ed bátorkodott kinyitni a csomagtér ajtaját, mondván, hogy akkor Ő most kiszállna. Aztán rájött, hogy egy piros lámpa még nem jelenti azt, hogy odaértünk... sőt, az, hogy elindultunk -lévén hogy zöldre váltott-, nem jelenti azt, hogy az ajtót sikerült előzőleg becsukni... Eredmény: az utánunk haladó autók sofőrjeinek valószínűleg kellemes, önfeledt kacagással töltött perceket okoztunk. Valóban intelligensen nézhettünk ki. Ezt az érzést csak az értheti meg, aki legalább olyan idióta, mint mi. Miután "megszabadultunk" kínos rakományunkól (azért szeretlek, Ed...), az autópálya sebességkorlátait, meg a látási viszonyokat figyelembe véve hazaszáguldoztunk. Hajnali 2 körül sikerült elaludnom, méghozzá mosolyogva. Olyan jó, mikor minden rendben.

Pippi

Vizsgák utáni első megkönnyebbülésem után másodszor is megkönnyebbültem. Aztán harmadszor. Azóta meg egyre jobb a helyzet, nahát! A regisztrációs hét első napjai nagyjából úgy sikerültek, ahogy elterveztem, azzal az apró eltéréssel, hogy sokkal kedvezőbben alakultak az események (leszámítva, hogy Bleedhez még mindig nem jutottam el Budakeszire, a Szanatóriumba). Tehát vegyük szépen sorra -bár kicsit összefolynak a napok... Hétfőn gondoltam egy merészet és elmentem indexet leadni. Az egész úgy kezdődött, hogy Angellel, Fredoval és Sarah-val volt megbeszélt találkám kettőkor, viszont BlackHanddel (Ő is mókus) is megbeszéltem, hogy nem ártana összefutni. A délelőttöm egy része tehát BlackHanddel és Kedvesével töltöttem egy kocsmában, ami a "macifröccs"-ről híres -ami egyébként valóban finom. Jót társalogtunk a világ nagy dolgairól, majd visszacaflattam a sulihoz, hogy összeszedjem a csajokat. Sarah nemjött, így Angellel vártuk Fredot. Miután mindannyian megszabadultunk attól a rettegett fekete könyvecskétől, nagy boci szemekkel kértem a Hölgyeket, hogy maradjanak még egy kicsit, ha ráérnek. Ráértek. Maradtunk és vagy egy órán át csacsogtunk a bejárat előtt, aztán arra a zseniális megállapításra jutottunk, hogy odabenn melegebb van. Megnéztük, tényleg. Ígyhát a következő egyórás "menetet" már a főépület folyosóján zavartuk le, egy padon. Négy óra körül egységesen megszavaztunk egy felkelést, ami a padról történt, majd a Kálvin tér felé vettük az irányt. Itt elváltak útjaink, elcsíptem egy 47-es villamost, s meg sem álltam a Móricz körtérig. Itt fantasztikus dologhoz jutottam hozzá. Olin nemrégiben licitált a nevemben egy könyvre... Nem akármilyen könyvre... Wieslaw Kielar: A 290. számú auschwitzi fogoly. 1978-as (első!!!) kiadás. Uhh, már vagy fél éve ez után szaladgáltam, antikváriumról antikváriumra. Szóval Olin az én személyes jótündérem. Hm, Vele újabban egyre többet beszélek, s vagy ez nincs Rá jó hatással, vagy még mindig el van kámpicsorodva a közelmúltbéli események miatt. Hát nem csodálom, mindenesetre próbáljuk feldobni, de lehet, hogy csak idegesítjük vele...?? Hm... No, hamár a feldobódásról van szó...Ma ugyebár szerda van, én mégis valahogy kedd-szagot érzek. Talán mert a tegnap este ma reggelig elhúzódott.... Már megint egy ilyen időérzék-vesztés, hűha! Na. Kedd délelőtt bementem suliba, ahol -elvileg- Ninával és Eddel találkoztam és Ninával jól kibeszéltük azt az időintervallumot, míg nem találkoztunk. A gyakorlat ezzel szemben az volt, hogy Ninának se híre, se hamva -egész délelőtt. Sebaj, majd este. Délután ez a Bleed-látogatás nem jött össze, amit rohadtul sajnáltam. Helyette rokonlátogattam. Késő délután/este megfigyelhettem Ed vezetési stílusát, összefutottunk Apujával, majd következett a nap fénypontja: az éjszaka (na, ezt jól megaszon'tam). Előre megfontolt aljas tervünk megvalósítása történt: 20:00, Blaha Lujza tér, Nina, Olin, Ed és én. A valóság: először is -a tisztán látás végett- megemlíteném, hogy Ed előző este lemondta a programot, a délután folyamán viszont lemondta a lemondást. Tehát jött. Erről Olin nem tudott, ergo azt hitte, csak hárman leszünk. Olin késve érkezett, mi Eddel akkor már egy megnemnevezhető gyorsétteremben ücsörögtünk. Olin berobbant, volt nagy öröm, hogy végül mégis négyen leszünk. Feltűnően csinos volt, jól állt Neki az a narancsos felső, meg a hozzá színben tökéletesen passzoló rúzs. Ki volt rittyentve, na. Csacsogtunk, s már fél óra eltelt a megbeszélt időpont óta, Nina persze sehol. Ezt szinte kezdjük megszokni Tőle, már nem is szidjuk olyan hevesen, mint mikor egyszer másfél órát "csúszott". Hihi. Na, beizzítottuk hát a telekommunikációs csatornákat, minek eredménye képpen kiderült, hogy Nina nem a Blahára jön, hanem "majd" a Dürer Kertben találkozunk (itt került ugyanis megrendezésre a nívós esemény, ami a programajánló szerint "VII. Psycho Nightmare" névre hallgatott). Az ekkor kialakult új helyzetre egyrészt morgással, másrészt elindulással reagáltunk. Fogtuk magunkat, egymást, meg a lábainkat és nekivágtunk az éjszakának, meg a távolságoknak. Kellemes sétánk közben -a még szilveszterről maradt- serit (há, némmá, milyen magyaros!) szopogattuk Olinnal, de még így is maradt. Hát, be kell látni, nem voltunk elég tökösek. Út közben Olinnak támadt egy jobb ötlete. Minél jobb? Hát mindennél. ...Hogy szálljunk fel a nemt'omhányas trolira. Hát mit volt mit tenni, Olinnak nem lehet nemet mondani, ha valamit a fejébe vesz (meg nem is érdemes, mert az esetek meggyőző többségében jó ötletei vannak). Troli ide vagy oda, még így is kellett gyalogolnunk egy keveset. Szerintem már jócskán elmúlt kilenc, mikor végre megjelentünk a Dürer Kert bejáratánál. Ekkor elhatároztam, hogy ne odakünn ácsorogjunk, míg Nina is megérkezik (illetve Nina és Kedvese, mert végül Ő is eljött). Bementünk, leadtuk a szerkót a ruhatárban, majd felderítettük a terepet. Nekem szimpatikus volt a hely, kellemesen tágas, italpult hozzáférhető helyen, az árak kicsit magasak, a mosdó tiszta. A beugrót 800 jó magyar pénzben állapították meg, amit hamarjában le is perkáltunk, nehogy lemaradjunk valamiről. Ed rögtön meghívott minket egy pohár vörösborra, amit egy kanapén fogyasztottunk el -ez a rész szerintem kellemesen sznob hangulatot biztosított mindhármunknak, amit hamarjában el is kergettünk különböző intellektuális hozzászólásokkal, melyek egy, az interneten megtekinthető, kifinomult gondolatisággal rendelkező videók szöveganyagát idézték ("bööööörd", "Charlieeee"). No comment. Én ezalatt feltűnésmentesen lecsekkoltam a felhozatalt (Ed meglátása szerinte ez a manőver a tervezettnél kevésbé diszkrétre sikeredett), amiért jól ki is röhögtek. Már nyálcsorgatni sem szabad -úgy látszik. Sebaj, minden bíztatás ellenére eszem ágában sem volt "pasizni". Ha én egyszer a Barátaimmal megyek szórakozni, akkor nem szokásom önző érdekeimet eléjük helyezve lelépni valami "jöttmenttel". Hogy egy kedves ismerősömet idézzem, "pasik jönnek, mennek, a kutya marad" -kutya nem fér el a lakásban, én csak Jómadarakat tartok... Szóval feltett szándékom volt, hogy akkorát táncolok majd mindannyiukkal, amekkorát nem szégyellünk. Márpedig mi nem vagyunk szégyenlősek. Mikor felcsendültek az első dallamok (Olin fülbefogós reakcióját látva inkább: mikor felordítottak az első sátáni hangok), amiket táncra alkalmasnak ítéltünk, elfogyasztottuk, ami előttünk pohárban várakozott, majd észrevétlenül beszivárogtunk a bámész tömegbe. A "nagyterem"-nek kikiáltott helyiség nem volt nagyobb, mint amekkorának látszott.... Szóval kényelmesen megöltötte a nép. Nyomban megállapítottam, hogy a jelenlévők átlagos magassága igencsak imponáló számadatokkal kecsegtet, valamint feltűnően kevés hölgy volt jelen. Tehát: ide érdemes visszajönni. Kezdődött a mulatság, no ezt nevezem én úri murinak, háh! Eleinte Olin mögött álltam, úgy mozogtunk, sálálá. Aztán egyre jobban belelendültünk, kezdődött az ereszd-el-a-hajam. Meg kell jegyeznem, hogy Olinnal és Ninával is fenomenálisat roptam -reményeim szerint Ők is élvezték. Ninának külön pacsi jár, hogy azolyan Nők közé tartozik, akiket nem feszélyez, hogy a Párjuk is jelen van. Örültem, hogy ez nem korlátozta abban, hogy velünk is táncoljon. Sok a hogy. Nembaj, nincs kedvem szebben fogalmazni. Na. Aztán Ed is jól megtáncoltatott minket -szépen, sorban, aztán újra. Meg újra. Aztán a banda bepunnyadt, bennem meg maradt még némi feles energia, ezért kisurrantam a teremből és felkerestem a korábban, a női mosdóban "felcsípett csajom", aki először nyávogott, végül belement, hogy táncoljunk -mert megígérte. Pocoknak hívták, ami egyáltalán nem látszott rajta, de még a ritmusérzékén sem. Aztán lelépett, ekkor újra csatlakoztam az Unióhoz. Nina ekkor körbepuszilt mindenkit, egyrészt -gondolom- puszta szeretetből, másrészt mert indulni készült. Érzékeny búcsú. Igazán csak az lepett meg, mikor Olin is jött oda puszit adni. Mondom, hé, én maradok. Na, ekkor derült ki, hogy Ő meg nem. Nahiszen. Tehát Eddel maradtunk -hiába, akik igazi partyarcok. Je. Táncikáltunk, majd söröztünk még párat, elcseverésztünk egy jó idejig, majd elhallgatott a háttérzaj (oh, hupsz, az a koncert volt...), ekkor szedtük a sátorfáinkat, majd megkíséreltük a hazautat, ami elég hosszúra sikeredett, ezt én annak tudom be, hogy kellőképp elfáradtunk és a sör sem arról híres, hogy pozitív hatással van a mozgáskultúrára. Arra ébredtem, hogy ma van. Csupa kellemes meglepetés. És még csak a reghét felénél járunk. Blülülülülü.

Pippi

... hogy a mai napon számomra véget ért a vizsgaidőszak, az átlagom lehetne jobb is, de ennek is örülök, bár lehet, hogy csupán a kezdők szerencséje kísért.... Lényeg, hogy holnaptól hivatalos a züllés. Minden apró részecském rá van kattanva a várva várt szabadságra... Többiek is végeztek, Boszi még holnap retorikázik, de Olin, Nina és Ed már letudták a borzalmakat. Most csak ennyi, hogy legyen. De a regisztrációs hét... majd teszek róla, hogy megérjen egy misét! Meg jópár bejegyzést. Nem hagyom, hogy kéressék magukat az érintettek... Én, a kis erőszakos, táncolniakarós idióta.

Pippi

Nem gondoltam volna, hogy létezik ilyemi. EZ már tömegpusztító fegyver.... van egy olyan oldal, hogy: szovicc.blog.hu.... Oly mértékben fárasztó, retardált, elmebajos és idegesítő, hogy már félórája böngészem... Íme, ahol feladtam agyilag:

http://szovicc.blog.hu/2008/10/03/az_ablakhoz_en_is_odaferjek   Kép megfejtése: "agy helyett mag ad mellet"... Zseniális!!!!!

http://szovicc.blog.hu/2008/09/26/a_vilag_elso_szovicces_videoklipje_magyarul   Hát ehhez nem fűzök kommentárt. Fizikai szenvedést okozott ezen a késői órán....

Pippi

Mivel tanulnom kéne, természetesen nincs hozzá kedvem. Ellenben rámtört a közölhetnék, tehát... (-ahogy Olin zárja bosszantó mondatait.Hihi) Úgy gondoltam, megosztom szerény olvasótáborommal, milyen nagyszerű filmművészeti alkotást láttam valamikor régebben... Igazából azért most ecsetelem a hatását, mert még mindig vannak utórezgések. Hopp. Most is. Tehát a film, amiről szólni kívánok, 2003-ban készült, színes, francia-belga-kanadai-angol animációs MESE (szerintem), amit melesleg öt évig rajzoltak. Egyes kritikák igazi "francia rémesnek" titulálják, s valahol igazuk is van. Tipikusan olyan alkotás, amit nem lehet szó nélkül hagyni. Vagy nagyon tetszik ez a stílus, vagy nem. Hivatalos díjai (Cézár-díj és Torontói Nemzetközi Filmfesztivál (2004) - Legjobb animációs film kategória győztese)
és jelölései nem igazán befolyásoltak a megítélésében, viszont csak egyetérteni tudok a kritikusokkal. Szereplői egytől-egyig karikatúrák, mégpedig olyan kifejezőek, amilyet még életemben nem láttam... Társadalomkritika- hajaj. Leírhatnám, tulajdonképpen miről szól, de az a helyzet, hogy nem tudom. Ennek egyszerű az oka: mindenkinek, minden alkalommal mást jelent. Akárhányszor ültem neki, mindig teljesen más nézőpontot találtam magamnak. Nahát! Hm. Egy halom eltúlzott, ronda, nyomasztó színvilágú helyszín, szereplő, hangulat, mindez mérhetetlen ironiával megspékelve. Fárasztja az ember szemét, lelkét, agyát. Sokak számára pedig szokatlan lehet, hogy a karakterek nem igazán fecsegős típusok. Nem, nem némafilm, de a szereplők "szövege" kimerül néhány, igen egzotikusan artikulált hangban... Bevallom, nem emlékszem pontosan, de szerintem nem igazán volt benne érthető szöveg. Ellenben a hanghatások bámulatosak. Igazán hatnak az érzékekre. Ó és a filmzene! Hát az valami zseniális. Hány, de hány embertől hallottam már, hogy "a film vacak, de a zenéje...!" Mert tényleg. Amilyen kedvetlenítő környezetben játszódik a cselekmény nagy része, legalább olyan hangulatos, vidám, energikus, stb. a zenéje! Kontrasztos, na. Most már elárulom a címet, de könyörgök, aki rákeres, ne részleteket nézzen meg belőle, úgy vacak az egész -arról nem is beszélve, hogy érthetetlen... Belleville randevú (Les Triplettes de Belleville). Jó szórakozást!

Pippi

Mivel annyi minden történt szilveszter óta, inkább bebiggyesztem ide a zseniális retorika-előadásom anyagát (sajátkezű íromány!)....

A humor szükségességéről,

avagy: „Humorban nem ismerek tréfát”

Földünk minden apró élőlénye alapvetően a túlélésért küzd, minden nap egy kisebb harc a háborúban -az életben maradásért. Az ember is életben akar maradni, csakhogy elé egészen más akadályok gördülnek, mint mondjuk egy papucsállatka elé. A modern kor kényelmét élvező átlag polgár jobb esetben nem a napi betevőjéért hadakozik, inkább a mentális épségét próbálja megtartani. Lássuk be, technikailag fejlett világunkban már nem a fizikai megerőltetés okozza a legnagyobb problémát, inkább a szellemi igénybe vétel, minek eredményeképpen folyamatosan gyűlik bennünk a feszültség. Ésszel próbálunk túllépni a minket ért atrocitásokon, türelemmel igyekszünk kezelni embertársaink hanyag hozzáállását, no meg anyagias világunk hozományát, a korrupciót, a könyöklőpolitikát és a nyakkendős bűnözést. Az ember egyetlen eszköze az efféle támadások ellen, ha mindezt humorral és iróniával képes kezelni. Egy mosoly nem kerül semmibe, viszont számos pozitív hatása bizonyított.

De miben is áll a tréfa hatalma? Tegyük csak a kezünket a szívünkre és valljuk be, óvodás korunkban igenis kerestük a tündérmesék valóságtartalmát, beleképzeltük magunkat a királylány vagy a királyfi -netán a béka- szerepébe, s kellemes érzéssel töltött el minket a párhuzam a valós- és valótlan világok között. A viccek tartalmával ugyanez a helyzet, kizökkentenek minket a valóságból, ugyanakkor sejtünk a szavak mögött némi rejtett igazságot. A legismertebb tréfás szösszenetek is éppúgy hordoznak némi életbölcsességet, mint Ezópus fabulái, vagy a magyar népmesék. Sok esetben élnek társadalomkritikával, kiélezik a különböző társadalmi csoportokról alkotott sztereotípiákat, s a „jó humorú” ember ezeket felismeri, majd jobb esetben hasát fogva kacag rajtuk. A „jó vicc” a hallgatóság által nyeri el címét, hiszen a reakciókból egyértelműen kiderül, kellőképp elmés-e a megfogalmazás és a tartalom megfelel-e a célközönségnek. Ez az, amire egy tapasztalt viccmesélő minden esetben kínosan ügyel, hiszen a legnagyobb érdem, ha mindenki arcára mosolyt csal. A „jó vicc” gondolkodásra ösztönöz, szinte kényszeríti a hallgatóságot a feszült figyelemre, máskülönben nem értenék meg a csattanót. A poén megértéséhez tehát szükségünk van a logikánkra is, ezért állítják sokan, hogy a viccolvasás igenis beindítja nyikorgó fogaskerekeinket, fejleszti a kreativitást és a memóriát. Ó, igen, a memória -amire modern társadalmunk lusta embere aligha fordít kellő figyelmet. Íme a nagyszerű lehetőség: számtalan, különféle tematikájú viccgyűjteményt kínálnak a könyvesboltok, hogy az internet szerteágazó lehetőségeiről már ne is beszéljek.

Az úgynevezett „szakállas viccekben”, melyeket „mindenki ismer” visszatérő szereplőkkel és helyszínekkel is találkozhatunk, melyekben szinte otthon érezzük magunkat, ilyen például, mikor „Nyuszika sétált az erdőben...”. Ilyenkor legtöbbünkben beindul egy láncreakció, amitől jó pár „nyuszikás vicc” jut az eszünkbe, amit persze meg is akarunk osztani környezetünkkel. A nagy humorizálásban észre sem vesszük majd, hirtelen milyen jó kedvünk is kerekedett... Újabb plusz pont a tréfáknak. Legkönnyebben mégis az egyes személyiségtípusokat megjelenítő viccekbe éljük bele magunkat, mivel ilyenkor magunkat vagy ismerőseinket azonosítjuk a főhőssel, aki pl. alacsony szellemi színvonalat képvisel (rendőr, szőke nő), vagy agresszív (kismalac), esetleg egy egészen abszurd szituációba csöppent (megcsalt férj). A poénok száma éppúgy végtelen, mint a való életben előforduló helyzeteké -mindenki megtalálhatja köztük a kedvére valót.

Nagymamám mindig arra tanított, próbáljam meg minden helyzetből a legjobbat kihozni, s később rájöttem, ezt kizárólag optimista életszemlélettel, némi öniróniával és humorérzékem fejlesztésével érhetem el. Ha jobban belegondolok, nincs olyan szituáció, amiből ne lehetne elmés viccet kreálni, tehát a legreménytelenebb helyzet is magában hordozza a vidámság csíráját. Éppen ezért -úgy vélem- a magukat igazán boldognak valló emberek titkos hozzávalója az optimizmus mellett a jó humorérzék és az egészséges önirónia, melyek kapaszkodót biztosítanak, mikor úgy érezzük, elegünk van. „Mondtam az orvosnak, hogy engem mindenki utál. Azt mondta, ne legyek nevetséges, még nem is találkoztam mindenkivel.” (Rodney Dangerfield) Íme a javallott hozzáállás, ha Murphy törvénykönyve túl lehangolónak bizonyul.

---------------------

No, valami ehhez hasonlót adtam elő, bár valójában eléggé eltértem az eredeti szövegtől, de sebaj. Sok sikert a még vizsga előtt álló Kollégáknak/Kollegináknak! Ohh és örülnék néhány kommentnek is, ha van egy szabad percetek!

Pippi

A szerelvényben ma csupa fekete kabátos ember utazott, ez meg valahogy hatással volt rám... Tegnapelőtt volt szilveszter, ez az új év második napja és az emberek feketében voltak. Hirtelen az jutott eszembe, hogy talán így gyászolják a 2008-as évet. Ekkor valami hirtelen felindultságból levettem a szinte-fekete-szövetkabátomat... Piros pulcsi volt rajtam. Én nem gyászoltam.
--------
A férfi a teraszon állt és rálehelt az üvegre. A nő a szobából figyelte tevékenységét. A férfi ekkor a párás teraszajtóra egy szívet rajzolt az ujjával, majd elmosolyodott. A nő kacagva fogadta a vallomást, ami -egyszerűsége ellenére- talán a lány minden vágyát megfogalmazta. A jövő év Nekik is tartogat valamit.
-------
Egy ismerősöm mindig azt mondogatja, nincs idő. Nincs múlt, sem jövő, csak a most van. Azt kell értékelni. Nem törődni semmi mással. 2008 utolsó napján, azt hiszem, megértettem, miről beszél. Sosem voltam igazán optimista. Naiv, az igen, s az is maradok. Néha csalódok emberekben, s néha van, aki bebizonyítja, érdemes csalódni, hogy tisztábban lássak. Az elmúlt évben tapasztalatokat kaptam -minden téren. Belekóstoltam valamibe, ami számomra egészen új, egyelőre még meg sem fogalmaztam, neve sincs. Talán nem is baj. Hmmmm.
-------
"-Vigyázz a szádra! -mondta.
-Eszemben sincs...."
Nekem sincs.
-------
Már az év első percében is azt csináltam, amit egész évben szeretnék. A babonaság nem mindig bolondság. A hülyék fegyvere a rossz dolgok ellen. Fogadalom? Az is volt. Meg is tartom. Nem lesz nehéz.

Ingyiri-bingyiri.

Pippi

Ma belecsaptunk a lecsóba. Elérkezett a várva-várt, illatos-ízletes ünnep, amit az ember jobb esetben a Családjával tölt, rosszabb esetben még szerencsére nem voltam. Az egyetlen negatívum a mai napban az volt, hogy számomra a "Szeretteim" kifejezés nem csak a rokonaimat takarja... Mindent egybe vetve hiányérzetem volt, s azzal csaltam mosolyt saját arcomra, hogy most Ők is jobb helyen vannak és jelen esetben a "jobb hely" egészen evilági: például az asztal alatt a sok forraltbortól (magamból kiindulva), vagy a detoxban a sok krémes sütitől... A rokonok szorgalmas tartozékai az életnek, mindig előrukkolnak valami "jobb ötlet"-tel, vagy "jótanács"-csal, ezeket meg többnyire nagy összeröffenésekkor (pl. karácsony, ugyebár) osztanak meg a többiekkel. A gyomor vérellátásához adakozással hozzájáruló szervünk (agy?!?!) ilyenkor tompa, tehát könnyen befolyásolhatóvá válunk és mindenre az "aha", vagy "jóvan" univerzális fordulatokat nyögjük be. Hát nyilván én sem emlékszem minden kérdésre konkrétan, amire ilyesforma feleleteket adtam. Aszonnyák, ez a szeretet ünnepe, énmeg hiszékeny vagyok, meghát valóban gyanús... Szeretek enni, szeretek inni, szeretem a Családom, szeretem a karácsonyfáinkat (kettő... muhahaaa!), meg a hideget is szeretem, meg a meleget is... A melegeket meg kevésbé tolerálom (tiszteletakivételnek). Amúgy ma olvasgattam előző bejegyzésemhez kommentelő drágajó Pajtásaim blogjait (Olin, BlackHand), amin jókat derültem, meghát Olin esetében duplán jólesett, hogy kicsit úgy éreztem, mintha nekem magyarázna a szokásos mutatóujjas hadonászásával, amit nagyon imádok...hihi. Ninával is beszéltem, remélem, Ő is jólvan a messzi balra (térképen...). Edről eddig is tudtam, hogy családcentrikus meg a piát sem veti meg, ebből kifolyólag a karácsony a kedvenc ünnepe is lehetne. Namármost vallási témakörökbe meg nem turkálnék, mert még a végén nem tudnám kimagyarázni (ami egyébként lehetetlen, mert mindent ki tudok!), hogy mire is gondoltam, Ed meg szerintem igényes ezügyben (is). Ó, igen, tudom, miről akartam még szót ejteni (---közben leléptem fürdeni---).... na, mostmár elfelejtettem. Hm. Áldom a technikát, mely lehetővé teszi, hogy egy szuszra ötszáz embernek is küldhetek karácsonyi jókívánságokat. Fenomenális és boldoggá (majdnem azt írtam, hogy bloggá) teszi azt, aki kapja. A szolgáltatás neve ímél, ajánlom figyelmedbe. Hatékony és fájdalommentes, maximum a beteg hal meg. Na. Meg ugye az esemes, meg az *xyxy*, ami jobb, mint egy CIA adatbázis... könnyűszerrel lenyomozhatja bárki, hogy mi a szomszédasszony pudlijának vércsoportja. Olyan ez, mint a szennylapok: senkit sem érdekel igazán, mégis viszik, mint a cukrot. Dehát karácsonykor én is a drasztikus módszerek hívev vagyok, tehát körüzenet. Most olyan mennyiségű világmegváltó gondolat suhant át az agyamon, hogy bele is szédültem, ergo inkább nekikészülődök egy pihentető alvásnak. Karácsonykor valahogy nagyon megy ez az iparág. Mármint a fedettpályás ki-alszik-messzebbre. Majd holnap is jól odamondom az univerzumnak... ZZZzzzZZZzzz....

Pippi

Ez a mai nap a tökéletes értelmetlenségnek állított emlékművet. Igazából semmiféle tevékenységet nem végeztem, ami csinálásnak számít... A nemcsinálást is meguntam úgy húszpercenként. De! Mivel Pippi képtelen arra a dologra, hogy unatkozás: mindig csinált valamit, ami nemcsinálás. Magyarul: ettem, feküdtem, ettem, gépeztem, feküdtem. Na. Ugye hogy most is elkeserítő a helyzet? A mai napom hangulati görbéjének felfelé ívelő szakaszáért leginkábba Nagy Fehér Főnök (tulajdonképpen: Apu), a Nagyim, a kullai pékséges eladóhölgyike, Ed (aki nagyobb és fehér is, de kevésbé főnök), meg az általam körbetelefonált kedves ismerősök hangja volt felelős.... Apukám karácsonyfa-biznisszel okozott nagy örömet a család nőnemű egyedeinek, ugyanis sikerült kikunyerálnunk Nála, hogy a ház mindkét szintjén legyen egy-egy tűlevelű zöldség. Erről azért kifejtem a véleményem, mert jólesik... A karácsony -mint korábban említettem- nálam is az egyik leghangulatosabb ünnepnek számít (talán csak a Rózsaszín, Terhes Hódok Fogfájós Világnapja múlja felül...). Kellenek a szememnek a gyertyák, a csilli-villi dekorációk, az apró kis égősorok, a fa, a bejgli, az aszalt narancskarika, a kockásmamusz meg a dekopírfűrész... Én személy szerint havat is rendeltem, dehát könyörgöm, a hazai munkamorállal nem csoda, ha az sem ér ide időben (megjegyzem, kaptam már májusban karácsonyi képeslapot...). Hideg, az bezzeg van, nem is bánom, legalább villoghatok az überszekszi, norvégmintás kesztyűmben. Cuki vagyok. (Háttérből kételkedő röhögés hallatszik...) Lényeg, hogy van fánk. Nem lekváros, hanem karácsonyfánk. Meg mégegy. A díszítés az majd egy külön móka lesz, aminek minden évben az a vége, hogy a legtürelmesebb családtag abban a megtiszteltetésben részesül, hogy végigcsinálhatja egyedül, miután a többiek megunták. A mi kis család jellegű közösségünkre levetítve: Apu felaggat két gömböcskét, örül egy kört, én feldobok pár doboznyi apró kütyüt, Anyu pedig feldíszíti szegény tűlevelű jószágot. Aztán a másikat is. De holnap lehet, hogy ráveszem magam a komolyabb volumenű közbenjárásra is. Mert megérdemli. Nah, az Ed-féle jóhír meg egy remek munka-ajánlat lefixálása volt, immáron nem csak próbaidős a rádiónál. Ez rövidtávon könnyed esti kikapcsolódást jelent népes rajongótáborának, hosszútávon meg jövedelmet és karriert, meg hogy bizony lemarad majd néhány buliról -köszönet a csodálatos és rendkívül rugalmas tömegközlekedésnek fővárosunk és a környező települések között. Magyarul fenébe a Jolánnal. Szóval remélem (oké, tudom, csak az túl könnyed hangvételű lenne), hosszútávon is bejön majd Neki a meló. Ed, Te vagy jelenleg a FUNtastic4 egyetlen, állandó munkahellyel rendelkező tagja. Mi derül ki ebből? Hogy egy férfiembernek kell majd eltartania három nagyigényű hölgyeményt... hihi... Viccet félretéve ezúton is drakulálok. A lelkemben szétáradó örömöt még fokozta, hogy legtöbb ismerősömet sikerült elérnem, már nyilván azok közül, akiket karácsonyi köszöntésre méltattam, mert én ilyen anatómiai csoda vagyok (csupaszív, csupamáj, mindezt ész nélkül...). Meg még házi kenyeret is sikerült vennem, ami így karácsony tájékán úgy fogy, mint zombik körében az iskoláslány... Kissé beárnyékolta a jó hangulatom, hogy itthon hosszasan beszélgettünk Apu mai munkavégzéséről, illetve annak helyéről. Még úgy is meghatódtam és felkavart a dolog, hogy ott sem voltam. Létezik "valahol az erdőn túl", a város zajától távol egy eldugott, szerény körülmények közt, észrevétlenül működő otthon, szellemi fogyatékosok számára. Nem szeretném kifejteni, miket mesélt Apu, de ilyenkor mindig úgy érzem, hogy nincs nagyobb érték a birtokomban, mint az öntudat (szellemi épség) és a fizikális egészség. És az egész történet valahogy csavarosan összefonódott az agyamban a karácsonnyal, s végül megállapítottam, hogy minden munka közül, amit ember végezhet, az a legborzasztóbb, amikor nem ép, egészséges emberekkel kell foglalkozni... Minden tiszteletem és megbecsülésem az ápolóké, a gyógypedagógusoké... (nyilván leszámítva azt a szívtelen réteget, akik naponta megbuknak az emberséges bánásmód- vizsgán....). Márpedig a nemegészséges emberekkel karácsonykor és minden más ünnepnap alatt foglalkozni kell... arról nem is beszélve, hogy nem sokkal minimálbér feletti összegért. Miért jutottak eszembe a képviselők meg a nyakkendős semmittevők... Némi kesernyés szájízzel térek most nyugovóra, holnap majd a karácsony-illat kigyógyít.

Pippi

Halmozottan kátrányos helyzetű magyar utakon száguldottunk el ma a fodrásszalonig, ahol oly rémült arcok fogadtak... mint akik még nem láttak jetit. Hát itt volt az ideje. Szóval fogtam a lábam és bementem vele, aztán egy kedves, kevésbé ijedős hölgy -tapasztalt fegyelmezettségéből arra következtettem, hogy Ő itt a Fodrász, nagy f betűvel- mosolyogva egy székre mutatott, közben mozgatta a száját, dehát nagy volt a hangzavar... Leültem, kultúráltan szórakoztam a telefonom kígyós játékával, mikor közölte, hogy "moshatjuk". Na ezt a részt kevés hajbuherátor végzi úgy, hogy kellemesnek érzékeljem. Mint azt a cosmo-lányok tudják (tehát én inkább csak éreztem), a hajmosáshoz jár némi masszázs álnév alatt futó agresszív skalpolás is, melyet a gyakorlott páciensek komoly ábrázattal, néha ajkaikat csücsörítve tűrik. Hát aki engem kezelt, az egy brutális némber volt, eltorzult ábrázatom láttán azt hihette a gyanútlan szemlélő, hogy sampon helyett kénsavval machinál... De ez még a kevésbé megrázó rész volt, a menüett szakasz... Hanem pár perccel később már csak arra eszméltem, hogy a hátam mögül jön a kérdés: "ennyi mehet?", ekkor a tükörben egy 15-20 centis hajtincs látszott -mint halálra ítélt. Miután halkan rányögtem egy szolíd ahát, hangos sóhajoktól kísérve elkezdődött a birkanyírás dinamikusabb része, melynek során elveszítettem hajzatom kb. felét. De az eredmény: bizton állíthatom, van ember (Fodrász, nagy f betűvel...), aki szarból várat épített. Legalábbis nekem tetszik. Majd meglátjuk, köszönnek-e az ismerősök az utcán... A mai napom ezt leszámítva sokk-mentesen zajlott, a holnapit pedig egyedül a korai ébresztés zavarja majd meg. Sebaj, majd délután lustálkodok, vagy mi szösz. Ma már megjelent lelki szemeim előtt az első ajándékcsomag, amit kapok, ez annak a jele, hogy hullámokban előtör majd belőlem a kíváncsiság, ergo: mint egy ötéves, úgy várom már a karácsonyi ramazurit. De most jóéjszakát mondok magamnak és a plüssmacimnak.

Pippi

... ma pedig a korábban említett lakás belső alkotóelemeit varázsoltuk bele a kis puttonyos Csodába, imígyen esett például egy hűtőszekrénnyel, egy mosógéppel, ágyneműgarnitúrákkal, tisztítószerszámokkal (negatívan állok azokhoz a dolgokhoz, amiknek nyele van... azokkal többnyire dolgozni kell valamit....), meg még párezer aprócikkel. Az egyetem a vidéki családok számára szerintem az anyagi csőd szinonímája... Azért emelem ki a vidékieket, mert paraszt vagyok. Épp esélytelen harcot indítottam az internethozzáférésem hiányosságai ellen -abszolút sikermentesen. Hát ilyet...?! De nembaj, leleményes vagyok, inkább visszatérek a tegnapi, jól bevált taktikához: éljen a forraltbor, de ne soká, jobb, ha hamar elpusztítom, az agysejtjeimmel együtt. Aztán fekszek a miazmás kis lelkivilágommal az ágyon, beszélgetek egyet magammal, nagyokat hümmögök. Már csak idő kérdése és jön a karácsony, ami elől nehéz félreállni. Hiányos az ajándékkészletem, ez többnyire anyagi okokra vezethető vissza, de sebaj, majd kreatív leszek. Brzgghhhrmmm -újabb agygörcs, amit az internet (f)okozott... A holnapi napról előlegbe annyit, hogy átformálják azt az izgalommentes szénakazal-formációt, ami a fejemet ékesíti. Egy bátor és tettrekész vállalkozó némi juttatásért cserébe azt mondja, hogy fodrász..., majd ugyanezzel a lendülettel ollót ragad, aztán hogy mire használja, az gondolom, attól függ, mit szeretnék. De szerintem vágni fog vele, elvégre is az ollóval rajzolni nem szokás (de lehet, hogy csak én vagyok túl konzervatív). Aztán az "új haj"-ammal nekivágok majd a nagyvilágnak, meglátjuk, rémisztőbb vagyok-e, mint a jeti, ami ugye egy fiktív lény, tehát elvileg le kéne pipálnom... Hmmm.... fáj a hasam... ez a karácsony biztos jele. Már ma megkezdődött a "Nagyi-tréning", amely lényegében egy komplett hízókúrát foglal magába, aminek legfőbb alkotóeleme a "na, egyél még egy kicsit, a Mama kedvéért....vagy tán nem ízlik???" -erre persze az illendőség harangja kong az ember fejében, hogyhát a Nagyit mégsem illik vérig sérteni azzal, hogy nem repetázok tizennégyszer a huszonhetedik mesés fogásból is. Szóval jókislány vagyok, ilyen helyzetben mindig talpraesett. Gasztronómiában és humorban nem ismerek tréfát. Előbbi eredménye képpen viszont krónikus öv-kicsatolás és hangos önsajnálat következik be, miközben az ember az életéért küzd egy kanapén, míg a desszertre vár. A kávéig csak a család legedzettebb tagjai bírják tartani a tempót, mikoris levezetés gyanánt a Nagyi bedobja a közösbe a mézeskalácsot... Tehát haldoklunk, de hősiesen tartjuk magunkat, egészen az ünnepek végéig. Ilyenkor a család apraja is nagy lesz. Térfogatilag  legalábbis. Most épp próbálom a gyomromból az agyam felé terelni a vért, viszont ígymeg fennáll az idegroham veszélye, mert van elég vérem gondolkodni azon, miért nem jó az internet. Ördögi kör, nemszeretem. Most eszembe jutottak a Többiek (korábbiakban oly sokat emlegetett (k)rémgárda), meg hogy esetleg azért ilyen inaktívak Ők is, mert van Nagyijuk. Hát ezesetben csak gonoszul kuncogok. Persze a nagy evészet negatív hatásai majd akkor ütköznek ki leginkább, mikor reggel kiéhezve felkelünk, úgy érezzük, megérdemeljük azt a maradék 25szelet rántott husit, aztán ráállunk a  mérlegre és eszünkbe jut, hogy amit mi érdemlünk, az a guillotine. Hősiesség ide, vagy oda, a karácsony lecsap. Kecsap. (Ezt muszáj volt, mert még a végén értelmesnek titulálod a bejegyzést, Kedves Olvasó....)

Pippi

Minden, amit nem hagytunk hátra, az vagy mellettünk van, vagy előttünk. Ősi bögyörőpiszkáni saolin mondás, legalább két perce. Hát mögöttem egy nagy adag túróscsuszát, hogy némi táj-"fun" is kerüljön bele. Vége valá az első félévnek, jelenleg vizsgaidőszaglászok, eddig egész emberien megállom a helyem, lány létemre meg hogyne! Lehet találgatni, miért vagyok még a szokásosnál is összeszedetlenebb, de inkább megmondom -pletykákat megelőzendő: forraltbor. Vörös, szőke, szépen sorban. A mai napot ezentúl pirosbetűvel szedem az írógépen, ugyanis ma (kétezernyóc december huszadik napján) délelőtt (déli tizenkét órát megelőzően) átadásra került az a bizonyos 32 négyzetméter, ami a víg jövőt jelenti a víg jövő elé néző egyetemista számára. Lakótársamul Boszit szemeltem ki, aki némi kényszer alatt azt vallotta, hogy "igen!". Így esett, hogy majd mi ketten lenyűgözzük a világot. Hogy mivel, az majd útközben -vagy a retorika vizsgán- kiderül. Hm. Hát a lakás az nyilván szép, elvégreis az enyém (mármint haszonélvezetileg). No, most hirtelen megfürdök! (folyt.köv.)

Pippi

Szép napok járnak, vizsgaidőszak ide vagy oda. Ma filozófiából vetettük papírra a véleményünk arról, hogy vajon A, B vagy C. Véleményeink általában eltértek, s mint holmi fórumon, bizonygattuk az igazunk. Mígnem kiderült, hogy nem is ugyanarról alkottunk "véleményt". Na, lényeg, hogy én értem, amit értek. Maga a számonkérés viccesen, víg hangulatban telt, mindenki egységesen röhögött kínjában... Hogy ennek mi a következménye, az majd a reklám után kiderül. ------ Hát épp most derült ki. Gondoltam, blogírás közben meglesem, hátha esetleg. És igen! Hagyján, hogy átmentem, hármas lett. Örülök, mert innét már csak felfelé visz az út, hiszen Drágajó Tanárunk kijelentette, hogy aki javítót tesz, az rontani nem ronthat azzal a jeggyel... Szóval uccu nekijje! Holnapra készülgetek, építészettörténetből lesz vizsgám, tanál az is jól sikerül majd... Jelenleg semmi sem szegheti kedvem, ez egy szép nap volt... Naszóval megírtuk a filót (ami hármaslett, éljeksoká! hehe...), aztán hazaszaladtam, majd vissza -nem vagyok bolond, csakhát gyakoroltam a tájékozódást...., viccet félretéve: Könyvtárban összefutottam Eddel, Kockával, Olinnal meg Bogyóval, utóbbi két delikvens kevésbé tartott igényt a társaságomra, imígyen a két hímmel boldogítottuk egymást. Ígéretemhez híven Ednek megmutattam a digitális fotógyűjteményem, mely százhatvannégy képben ad némi rálátást az elmúlt pár évemre. Hát vicces volt, csak sajnos az állandóan rohanó világ... Hazajöttem, majd nekiálltam tanulni, mert ugyebár a dongaboltozat és a félköríves apszisok intellektuális humorom szerves részét képezik, magyarul röhejes, hogy erről kell tanulnom. De sebaj, legalább felismerem a szebbnél szebb gótikus és reneszánsz templomokat. Ollé. Naszóval tanultam, majd bekapcsoltam a DabasRádiót, ahol Ednek két órát adtak az önmegvalósításra. Egész jó kis zenéket produkált, a híres-hírhedt dumája meg naná, hogy hajaj. Hallgattam okos fülekkel, meg jegyzeteltem, nehogy leszidjon, hogy kamuzok. Ennek eredményeképpen el lehet képzelni Pippi Királylányt a hatalmas, puha kanapéján, forrócsokival, a jegyzettömbbe pötyög néha, ölében az építészettörténet könyv, melyben az oszloprendeket csodálja őszinte áhítattal, közben szól a Macarena (melyet speciálisan neki szánt a fentebb említett zseniális Műsorvezeő Úr). Jóvót. Hanem aztán online kommunikációba elegyedtem egy régi ismerősömmel, Manóval, erről majd legközelebb írok, ha írok... Meg beszéltem Olinnal is, aki kikunyerálta a karácsonyozós képeket -megjegyzem, nem volt nehéz-, eközben meggyűlt a bajom az operációs rendszeremmel, ami ugyebár legjobb barátok közt szólva is egy csinos, nagy kupac trágya. Szóval manuálisan megoldottuk a helyzetet, merthát így tesz két lány, ha hibás a rendszer... Később Eddel is beszélgettem, jól megkritizálódtam, amit derekasan viselt, tudja jól, hogy építő jellegű kritikának szántam, meghát néha hasznos az őszinteség. Félreértés elkerülése: JÓ volt a dumája -ezt leszögezném. Trécselésünk során Édesanyja tetten ért minket, s miután én lapítva vártam, hogy le leszünk szúrva a kései időpont miatt, Ed megosztotta velem, amit Anyukája rólam mondott és nahát ez ugyancsak feltette a szép napom i-jére a pontot. Hiába, az emberek szeretik a pozitív hozzáállást személyük irányába éshát kár tagadni, hogy igenis adunk a véleményekre. Mindenki. Csak van, aki elismeri, hogy a környezete által meghatározott a személyisége, van, aki nem. Én elismerem és örülök is neki, mert általában olyan emberek véleményére figyelek oda, akiket magam is értékesnek tartok... Nah így próbálok én jobb ember lenni, több-kevesebb sikerrel. De sebaj, amíg mindig van(nak) Valaki(k), aki(k) alakítanak, addig szívesen alakulok. Csak legyenek és mondják jól oda a frankót. Hát szóval így jártam, jól jártam. Ó, meg Dexterrel is beszéltem, Vele is megosztottam a képes dokumentációt, meg kibeszéltük a fentebb taglalt rádióműsort, mert nehogymár ne pletykálódjak a Földijeimnek is. Na, a mai napot is eseménydúsan telt, remélem, a holnapi is hordozza majd a remény szikráját... Jó dolog mosollyal az arcomon álomba szenderülni. A hozzávalókat lásd fentebb.

Pippi

Akár a hálivúdi sikerfilmek, az én egyszerű életem is tele van meglepetésekkel, váratlan akciókkal... A vér viszont kevesebb, már csak azért is, mert jelenleg senkire sem haragszom. Hát vegyük sorjában. Virul az arcom, mert koptból 3-as gyakorlati jegyet kaptam (éljeksoká!), egyiptomiból meg egy 2-essel átcsusszantam a rostán (éljeksoká!). Utóbbi információt kalandosan sikerült megszereznem, de hála a portásnéni arany szívének, végülis megnyílt előttem a tanszék kapuja (aztán világosságot is kaptam), ígyhát mutatóujjal végigszánkáztam a névsoron, megtaláltam a nevem. Ekkor jobbra húztam az ujjam, a sor végén pedig ott állt feketén-fehéren a bíztatás: elégséges. Na, ugyanezzel a lendülettel nagyonszépen megköszöntem a néninek a kedvességét, aztán indiánszökdelésben feltűnésmentesen elhagytam a terepet. Hiába, én az apró dolgoknak is tudok nagyon örülni. Édesapám egyből jött a telhetetlen világnézetével, hogy miért csak kettes, de aztán világossá tettem számára, hogy így is pozitívan befolyásolom a csoport statisztikáját (45 főből kb. 12-en mentünk át eyáltalán...). Szóval juhu. Ezután hazafelé vettem az irányt, de úgy gondoltam, megérdemlek egy kis forrócsokit (a mi kis lokális közértünk eldugott polcán ráleltem valami meggyes ízű csokicsodára). Nincs fél órája, hogy nekiálltam tanulni, ami nem tartott soká: amilyen hirtelen felindultságból nekiestem, a rokonságom éppoly hamar le is állított: dec.20-án hivatalosan, teljesen mindenhogyan átadásra kerül a jövendőbeli kéróm. Csodálatos!!! Ezt az infót persze rögtön megosztottam mindenkivel, aki a környezetemben volt, s ezalól a plüssnyuszi sem képezett kivételt. Tehát mához egy hétre már ott örömködök majd az új lakásban. Hajaj! Micsoda szép jövő. Valami rendellenes agyi funkcióm miatt állandó vizuális sokknak vagyok kitéve: a szemem előtt lebeg, ami ott vár majd rám. Hát ez a hét másik nagy híre: A Hülyék Szövetsége Boszit választotta a 2009-es év lakótársának, magyarul velem fog lakni, ha minden a terv szerint halad. Juhu. Ízelítő a következő szemeszter programjából: filmmaraton (minimum kéthetente egy alkalommal), táncest (tanulmányaink mennyiségének függvényében), gasztromóka (akár naponta... naponta többször...), a többi meg fantázia kérdése. Unatkozni nem fogunk, ez már szilárd elhatározás részemről. Ohh és amit még írásban is dokumentálnom illendő: igen, lesznek "pizsiparty"-k is... (jézusom, el sem hiszem, hogy ezt én írtam, pedig de!), ott majd jól kiélem az "alvó emberek nézésével" kapcsolatos perverzióimat... hehe... Tolvajlott alapelvek lesznek a "sokan vagyunk, de még mindig nem elegen", a "mindenki hozzon magával mégegy embert" (jöhetne a "hozd el anyádat is", de ahhoz nem ragaszkodom), meg a "disziz dö bigíning ofö bjúúútiful frencsip...". Mostmeg épp a következő frizurámat tervezem, mert rámjött a lázadó kamaszkor (kb. 2-3 napra, majd elmúlik, vagy hódító útjára indul bennem...). A tetoválási tervemről már nem is beszélve... Szóval most megyek, kreatívkodok, aztán ismét megpróbálok nekizuttyanni a tanulásnak. Juhu.

Pippi

Karácsony: az az ünnep, aminek íze és illata van. No igen, bevallom töredelmesen, nekem a karácsonyról mindig az a kellemesen kellemetlen hasfájás ugrik be, amit a degeszrezabálás okoz... Hát még jó, hogy idén is gasztronómiai lökettel indult az ünnepi hangulat! Tán akkor kezdem az elején. Jóhangulatomat ismét Barátocskáimnak köszönhetem, akikkel közösen elhatároztuk, hogy márpediglen a karácsony baráti berkekben is meg lészen ünnepelve, magyarul fogjuk magunkat és egyetemista költségvetésből kreatívkodunk valamit "nesze, hogy örüjjé" címszóval. Hiába van a személyimen, hogy hivatalosan felnőtt vagyok, ez nem akadályoz meg abban, hogy imádjam a meglepetéseket, szeressek izgulni, hogy "fúmitkapok", meg hogy aggódjak, "vajh' a másiknak tetszik-e, amit tőlem kap". Egyszerű lélek vagyok, könnyű nekem örömet okozni, de Ezek... Ezek itt sokkoltak!!! Hát hogyismondjam, komolyan elérzékenyültem ma. Hm. Szóval Ed ajándéka egészen addig meglepetés maradt, míg oda nem értük egy "fú, ez egy cukrászdá"-hoz, ami már kívülről is olyan helynek tűnt, ahova beengedik a magunkfajta víg bandát, de nem szívesen tűrik. Szóval elegáns volt, igényes és lenyűgöző. Mi meg szépen, hangosan, ahogy illendő: rácsodálkoztunk minden apró részletre a berendezéssel és a kínálattal kapcsolatban egyaránt. A Mennybe lépcső vezetett, Szent Péter szerepében pedig csinos, rózsaszín ruhácskát viselő angyalkák tetszelegtek (akik később elég morcin néztek a túl-jól-szórakozó kvartettre. Kellemes kis asztalunk a Paradicsom közepén helyezkedett el, hogy minden kedves arra járó lássa, milyen nagyszerű a mi kis karácsonyi murink. Hát látták, hallották... Egy idős bácsit, aki a nejével jött, eléggé meg is lepett egy mondat, ami Olin ajkait hagyta el sietve, s nyomdafestéket (blogbejegyzést) nem tűrő kifejezéseket tartalmazott. Sebaj, felszabadultunk. Mindenki apró csomagokat húzott elő, s úgy láttam, mindenki kellő mértékben elégedett. Ennek is hangot adtunk. Puszik cuppantak, aztán végülis villát ragadtunk, mert az ízletesnél ízletesebb finomságok már szomorú szemekkel pislogtak, irigykedve. Olin egy triplacsokis mousse-t evett, Nina valami gesztenyepüré-szerű tákolmányt (én "tábortűznek" néztem, csokiból), Ed meg valami csokis tortaszerű nemtudommit. Szerintem én sem választottam rosszul: nagyoncsokis muffin, rajta kék színű, nyúlós-ragacsos, de kemény állagú hab. Hát valami csúcs volt. Nyilván mindenki megosztotta saját választottját a többiekkel, ígyhát minden joggal kijelenthetem: jó ez a cukrászda, négyből négy desszertre "5 pontot adok"... Hihi. Vígan voltunk, na. Hogy ki mit kapott, azt nem részletezném, ez maradjon személyes. Ellenben kényszert érzek, hogy a második felvonásból is szemezgessek. Ed ugyanis volt olyan drága és "elvitt minket még egy körre", ami nem sütit jelentett, hanem jelly belly halmokat és savanyú gumicukorcsíkokat (ahogy felénk szokták mondani "derékszíj"). Itt aztán Olinnal együtt kiéltük, amit megkövetelt a haza, Edet kiettük a vagyonából... Nina ekkorra kicsit bepunnyadt, de később szerencsére összekapta magát. Miután a gumicukrokat is feláldoztuk a gasztronómiai élvezetek oltárán, eljött az idő, hogy elinduljunk. S ahogy az jobb társaságban illendő: együtt mentünk el... Hehehe. Az izgalmak viszont útközben is folytatódtak, boldogsághormontól felperzselt lelkülettel metróztunk északról dél felé, közben... hát ifjú szívünk, kevés eszünk és a sok cukorka... szóval orvul kinevettünk egy idősödő pasast, aki meglehetősen obszcén dolgokat művelt (illetve műveletlen...) a metrón. Szóval amint leszállt, úgy tört elő belőlünk a gyermeki kacaj, mint a vulkán. Vidor hangulatunkat még a búcsú sem törhette meg, szerintem feltöltődtünk. Jó volt és nem elég....

Pippi

Csudajó nap ez a mai. Nem csak azért, mert Mikulásbácsi becsekkol a jókislányokhoz és jókisfiúkhoz (megjegyzem, engem éppen ezért kihagyott a körből), hanem mert ma csupa olyan információ került a birtokomba, ami egyrészt feldobott, másrészt hozzájárul a napi jócselekedetek véghezviteli listájához. Hiába, néha én is jó vagyok valamire. Bleed Barátunk mostmár meglehetősen jól tartja magát, igazán pozitív meglepetés volt látni, hogy némi unszolásra mosolyog is, kidugja a nyelvét, meg nagyobb erőkifejtésre is képes. Ez dobta fel a tegnapi napom. A mai jóhírek kimerültek drágalátos egyetemünkkel kapcsolatos információkban, melyek megnyugtattak... Van esélyem az életben maradásra. Tegnap mellesleg igencsak kellemes napom volt, délelőtt bementem suliba, hogy a szokásos pénteki szocializálódási kényszeremnek eleget tegyek, minek eredménye képpen Nina, Olin és Ed befalták a Nekik gyártott csokis sütit (az egész támadás nem tartott 3 percig, s még jól jártam, hogy a doboz megmaradt....), aminek nagyon örültem, merthát ki nem örül, ha nekifutás nélkül pillanatok alatt elfogy, amit süt/főz??? Szóval elégedett voltam. Őkmeg lelkesek. Ed is magához ragadta az indexét, majd átsurrantunk a D épületbe, ugyanis ez a Drága Nagyember fenomenális képességekkel rendelkezik... otthagyta a fénymásolónál az eredeti példányt, amit kölcsönkért egyik Mókusomtól. Nembaj, a szerencse velünk volt, szóval a vérengzés elmarad. Hm. Aztán Könyvtár Klubban is elütöttünk egy jócsomó időt, mialatt Olin és Nina is kellőképp leépült szellemileg, aztán inkább otthagytak minket. Nem telt el ét-három perc, megjelent Drágalátos Kocka Úr is, aki nagyszerű egyéniségével mégjobban csökkentette a színvonalat, tehát immáron hárman rontottuk a forgalmat... Naja, a kívülállók szemében körülbelül annyi történhetett, hogy "dejó dolga van annak a hülyelánynak ott". És tényleg. Szóval két ilyen körülírhatatlan egyéniség közé beszorulni (a szó legszorosabb értelmében) felér egy extrahabos forrócsoki fogyasztásának élményével... az meg -mint tudjuk- már a jujjdejó-kategória. Nah miután a fiúk kiélték szadista hajlamaikat, megérkezett Ed egyik őrsvezetője, elkezdődött a "ki mesél jobban/több/jobb viccet", amúgy férfiasan. Énmeg csak haszonélveztem -mint mindig. Szóval a péntekem egész jól alakult (leszámítva némi lelkiválság-ügyet)... Aztán eljött az este, s az estével Nina is megérkezett, hajnali nemtudommeddig itt volt nálam, ezalatt fogyott egy kis cherry, cheetos, szőlőlé, süti. Hihetetlen jó hangulatot teremtettünk magunknak, Ninával ez nem nehéz ügy. Aztán Ed is bekapcsolódott online, majd a technika csodájának köszönhetően lehetősége nyílt több ízben kiröhögni minket... Ninával meg azt hiszem, mégjobb kapcsolatba kerültünk -hát ezekután nem is csoda... Heheheee... Aztán hazataxizott, merthát úgy látta jónak. Ma reggel (illetve ami nekem reggel volt) fél 12-kor ébredtem, arra, hogy a szomszédok nagyonnagyon beszélgetnek (kiabálás a fal túloldaláról...), felkeltem és amúgy urasan nekiálltam élvezni a csendet, a meleg szobát, a sok bögre kakaót és a sajtos melegszendvicseket.

Pippi

Ma bedöglött "alattam" a metró. Hát igen, ez már kisugárzás... Még szerencse, hogy nem siettem sehova, csak ZH-zni... Újabban előfordul, hogy van egy jó napom, egy hete még fordított volt az arány. De sebaj, én örülök a pofonnak is, ha röhögve adják. Szóval Pippi hősi jellem, ha a gravitációval is harcol, akkor mit neki pár rossz nap. Meghát azért jelentősen megkönnyítik a problémák (nem a gravitácira gondolok...) elviselését Bizonyos Személyek. Bár néha olyan üdítően hat rám a törődés, hogy nem érzékelem a negatív eseményeket. Minap például Nina örvendeztetett meg néhány aprósággal, ezért köszönet Neki. Olin újabban nem örvendezteti meg köreinket becses jelenlétével, aminek tulajdonképpen örülünk. Nem, nem azért, mert nem szeretnénk, sokkalinkább, mert együtt örülünk sikeresnek indult és szerencsésnek ígérkező párválasztásának. A célszemély Bogyó, aki még nem is sejti, miféle borzalmak várnak Rá... Mertugyebár a mi Drága Olinunkat ébenfából faragták -nem azért, mert sötét, hanem mert értékes, csak nehéz kivárni, míg bevillantja az értékeit... De hiszek Bogyó akaraterejében. Elvégre bevállalt egy gólyatábori szervezői tisztséget, az ilyen Ember legény a gáton, na. Ráadásul Edék őrsét vezette, ez meg ugyebár önmagában küldetés. Na nem fényezem tovább, hátha elolvassa... Szóval remélem, Olin most jóidőre megtalálta a boldogságát, s hogy ettől még nem hagy minket nyugton, mert hosszútávon azért -fáj, de be kell vallanom...- hiányozna! Nináról röviden annyit, hogy imádnivalóan áll Neki a szemüveg, ezt mondtam is Neki, mire Ed kijelentette, hogy hamarosan Őis beszerez egyet. Hát most törjem le a lelkesedést? Ugyan... Nekem már van, a végén majd úgyis kiderül, hogy miattam akarnak Ők is szemüveget... Biztos azért, mert olyan hihetetlenül értelmiségi fejem van tőle és irigylik... Hát NEM. Márminthogy az értelmiségi-lét maximum látszat, tartalom nincs mögötte, de nembaj, hadd éljenek ebben a hitben tovább. Majd jót virulok Rajtuk... Az lesz ám az optikai csalódás. Heh. Ma valahogy nem sziporkázok, nade mondtam én, h nem vagyok a helyzet magaslatán. Ellenben jó hírt kaptam Bleedről: hamarosan áthelyezik végre egy rehabilitációs központba. Juhu! A héten meg is látogatom, csak még nem tudom, mikor. Ideje lenne fodrász után is néznem itt Pesten, csakhát a bizalmatlan formám... Ráadásul drágák is. Hm. Cikáznak bennem a jó-és rossz hangulat-hullámok, ezért hagyom a francba az irgálást, elpunnyadok egyet... (Hihetetlenül elment az életkedvem e percben.)

Pippi

Blogom hosszas hanyagolása után a tegnapi este volt a hátbaszúrás, miután úgy éreztem, ez már nem fér be, muszáj megosztanom kis létszámú, ámde lelkes és állandó olvasótáborommal. Jelenlegi állapotom leírása merüljön ki annyiban, hogy fél hét van és épp egy nagy bögre kávéval próbálom kihozni magamból a legjobbat. Az internetkapcsolatom majdnem olyan instabil mint a fejem, ami hol jobbra, hol balra bicsaklik, pedig igazán megtettem mindent, hogy eleget aludjak. Dehát ez a tegnapi este... Talán akkor megint az elején, szép magyar népmesei hagyományok szerint. A héten kieszközöltem némi engedményt itthon, minek eredménye képpen Olinnal elterveztük, hogy nálam alszik, ami mellesleg nem következett be. Na. Este Olin szépen idecuccolta az estélyijét, meg a másnapi ruházatát, aztán kezdődött a "csajos progi", konkrétan: hajazatunk ápolása, belövése, majd a ruhák, amik már itthon is sok macerát okoztak, hátmég később. Miután látványunkkal elkápráztattuk a tükörben álló személyeket, összevariáltuk a kiegészítőinket és már majdnem úgy éreztük, hogy mehetünk, technikai gondok adódtak hajgumikkal, belépőjegyekkel, késő buszokkal, mely hírek a telekommunikáció csodájának köszönhetően még időben elérték füleinket. Aztán egy óvatlan pillanatban jól elindultunk. Cél:Népliget. Három nyomós okunk is volt odamenni, név szerint: Nina, Ed, E-klub (ami egyébként régóta Diesel néven fut, de ez minket csöppet sem tántorított el). Tehát egy meglehetősen feszült metrózás után találkoztunk Eddel, meg Bogyóval (aki egy igen jelentős személy/iség/). Események rövid láncolata végül oda vezetett, hogy Olin jegye Ed kezében landolt, Olin maga pedig a Bogyó kezében, illetve inkább oldalán... Utóbbit -nagyon úgy tűnik- nem bánta meg, s nem csak azért, mert VIP-szektor-tündér lett, hanem mert hát... izé... nagy a Bogyó szíve. Naszóval mikor már öt, azaz öt, tehát féltíz... aztán hat, ami féltucat... főre bővült a társaság létszáma, végre elindultunk megkeresni a tett színhelyét. Magassarkúban terepjárni, éljen a latyakos időjárás, meg a sár. De ügyesen és hősiesen és főleg: ÉLVE eljutottunk a bejáratig, közben kicsit felbomlott a csapat egysége. Mikor lerendeztük a kötelező dolgokat (karszalag, ruhatár, Nina harisnyája...), Olin visszatért újdonsültjével, hogy ott villogjon nekünk az ezüstszínű megkülönböztető jelzésével. Ezután újra külön utakra tévedtünk, hárman maradtunk. Aki eddig követni tudta annak egyrészt gratulálok, másrészt jön a találós kérdés, ki az a három. Megfejtés: mi hárman.... Najó, szóval következett a sorbanállás a söntésnél -ezt hősies férfiú kísérőink vállalták magukra -nyilván önszántukból... Meg lettem hívva, juhú. Az ezt követő néhány esemény sorrendje egyrészt bizonytalan, másrészt nem is fontos, tehát ömlesztve: gólyatábori film... pontosan olyan volt, amilyenre számítottam/-unk, tehát én nem szerepeltem rajta (oké, egyszer bevillantam a háttérben), Ed viszont túl nagy ahhoz, hogy ne lógjon folyton bele... Ugyanez áll Bogyóra is, aki viszont őrsvezetőként meg is érdemelte a filmes karriert. Az operatőr nyilván hímnemű volt, erre utaló egyértelmű jelnek azt a tényt tekintem, hogy folyton egyetemista lányok csinos domborulatai helyettesítették a tájképeket. A gólyabál hivatalos nyitótáncáról sajna lemaradtunk. Mit volt mit tenni, elvegyültünk a tarka-barka kosztümös-estélyis-öltönyös tömegben, megjegyzem, nem volt egyszerű, a mi méreteinkkel... hehe. Szépen lassan belerázódtunk a víg hangulatba, ez Ed karaoke-magánszámával kezdődött (Edda: A Kör), amit mi lelkesen figyeltünk, énmeg kattintgattam a fényképezőmmel, mint japán turista a Lehel-piac előtt... Miután kellőképp leterhelte a közönséget a produkció, elindultunk ülőhelyet keresni, zsenialitásomnak hála nyilván sikerült is. Oké, nem volt épp királyi lakosztály, de kényelmes volt és viszonylag tágas is (már amikor nem nyomultak be az oroszok... ez szószerint értendő, mivel legutóbbi információim szerint itt tanuló orosz diákok voltak...). Az alkoholtartalmú italok szépen lassan fogytak, s furcsamód sör nem fordult meg a kezemben... mégilyet...?! De nembaj, az illetékes hímek mindig gondoskodtak róla, hogy ne száradjon ki a torkunk. Nina ebből special-edition-t kapott, ez szerintem nem feltétlen publikus.. hihi... A lényeg, hogy négyen voltunk, s mindig akadt valami egetrengető ökörség, amivel kellemesen elszórakoztattuk magunkat és környezetünket. Ezekközt szerepelt egy kis kézzel-zenélés, amibe több "kívüllló" is bekapcsolódott -bizonyítási eljárás, hogy az oroszoknak is van érzéke ehhez-, némi ivászat, éneklés (ezt kimondottan profi módon és kitartóan űztük), meg általános bohóckodás. Közben Edre néha rájött a "fenevigye", ezt több-kevesebb sikerrel próbáltam elűzni Belőle, merthát nem állt Neki olyan jól, mint a táncikálás (ami, megjegyzem, óriási élmény volt... tanítani kéne...). A ruhámban néha kényelmetlenül éreztem magam, mivel folyton ráléptek (ilyenkor 5-8 centit lecsúszot...), másrészt tánc közben is elhagyta a helyét, tulajdonképpen 90 fokban elfordult rajtam. Ezenkívül a ruha egészét borító fekete csillogó kis flitterek lejöttek. De nem csak úgy szórványosan le-lepottyant némi csillám... aki velem legalább egyszer testi kontaktusba került (puszi, kézfogás, tánc, vagy csupán mellém ült), az tetőtől talpig fekete csillámos lett. A közvetlen Baráti Társaságom java része csillogott az én fényemben, mely kifejezés jelen kontextusban negatív jelentést hordoz magában. Magyarán szólva bosszantó volt a sok fekete pötty... Mákos-Pippi... Dehát a bosszúság jobb esetben alkoholban oldódik, mi meg nem ellenkeztünk a poharak csábításának, öblögettünk tisztességesen. Ezek után meg már senki nem törődött a csillámaimmal, amik minden áldozatomat megjelölték, mint favágó a fenyőerdőt... Igazán szép este/éjszaka volt, Olint keveset láttam, majd egy korahajnali órán odasunnyogtak asztaltársaságunkhoz Bogyóval, hogy hazamennek. Erre aztán Nina is felbuzdult, a végeredmény röviden annyi volt, hogy Olin Ninánál aludt, hímjeik meg hoppon maradtak e tekintetben. Bogyó is elhagyta a hadak útját, mi bezzeg folytattuk, két jól megtermett Testőr, meg a jól megtermett királylány. Utóbbi voltam én -ha nem lett volna teljesen egyértelmű. Néha magára hagytam a Testőreimet, hadd bontakozzanak ki csajozás-ügyileg, de egy idő után inkább újra felkerestem Őket. Ekkor megint táncoltunk,  ekkor kicsit megszállt az álmosság, leültem hát, hogy messziről csodáljam a még táncolni bíró egyetemistákat. Záráskor már csak Ed meg én maradtunk a sokfős brancsból, én ígéretemhez híven megvártam Vele a reggeli hazabuszt, de előtte egy Mókuskollégámmal is összefutottunk, a két hím benyomott egy-egy falat akármit, amit a szórakozóhely melletti bódéban vettek, énmeg vacogtam, vártam, vacogtam, fáztam. A Népligetben legalább meleg volt, az aluljáróban pedig nyúzott arcú ifjúság egy csoportja várta, hogy megnyissák a metró kapuit, aztán a várva várt perc elérkeztével elnyelte Őket a föld. Szó szerint. Eddel felballagtunk, leültünk, vett egy forrócsokit, ami csak rontott a helyzeten, mivel így is álmos volt már -csak tudnám, mitől... Én meglehetősen éber voltam, mert már átestem a holtponton. Őmeg épp beleesett a holtpontba. Konkrétan: rámdőlt és elkezdett halkan horkolni, mire én visszafogottan kacagtam, de erre sem ébredt fel. Akármily borzasztó cselekedetnek tűnt felébreszteni egy ilyen édesdeden szunnyadó kétméteres, majd' mázsás gyermeket, azért én bátorkodtam megtenni, nehogy lekésse a buszt. Elköszöntünk, énmeg valahogy hazajutottam (lehet, hogy én is megtanultam teleportálni...?!?!) Rövid forróvizes zuhany után édes álom következett, az éjszaka képeivel megfűszerezve... Utólag hozzátenném, Olin csodálatos volt, Nina káprázatosan nézett ki, Ed ugyancsak kitett magáért -én is tévedhetek a csillogó ingekkel kapcsolatban-, hogy a többi igazán szemet gyönyörködtető jelenlévőről szó se essék.

Az egyetem mindannyiunknak élményeket ad. Van, akinek "haverok, buli, kannásbor", én ezt finomítanám. Ismét kényszert érzek, hogy kifejtsem, mennyi mindennel lettem gazdagabb. Igen, megpróbálom mindezt maximálisan értékelni, ahogy csak tőlem telik. De amit itt kapok, az nem egyszerűen "haverok, buli, kannásbor". Ez sokkal inkább "Barátok, felejthetetlen élmények és pálinka"........

Pippi