Mivel annyi minden történt szilveszter óta, inkább bebiggyesztem ide a zseniális retorika-előadásom anyagát (sajátkezű íromány!)....
A humor szükségességéről,
avagy: „Humorban nem ismerek tréfát”
Földünk minden apró élőlénye alapvetően a túlélésért küzd, minden nap egy kisebb harc a háborúban -az életben maradásért. Az ember is életben akar maradni, csakhogy elé egészen más akadályok gördülnek, mint mondjuk egy papucsállatka elé. A modern kor kényelmét élvező átlag polgár jobb esetben nem a napi betevőjéért hadakozik, inkább a mentális épségét próbálja megtartani. Lássuk be, technikailag fejlett világunkban már nem a fizikai megerőltetés okozza a legnagyobb problémát, inkább a szellemi igénybe vétel, minek eredményeképpen folyamatosan gyűlik bennünk a feszültség. Ésszel próbálunk túllépni a minket ért atrocitásokon, türelemmel igyekszünk kezelni embertársaink hanyag hozzáállását, no meg anyagias világunk hozományát, a korrupciót, a könyöklőpolitikát és a nyakkendős bűnözést. Az ember egyetlen eszköze az efféle támadások ellen, ha mindezt humorral és iróniával képes kezelni. Egy mosoly nem kerül semmibe, viszont számos pozitív hatása bizonyított.
De miben is áll a tréfa hatalma? Tegyük csak a kezünket a szívünkre és valljuk be, óvodás korunkban igenis kerestük a tündérmesék valóságtartalmát, beleképzeltük magunkat a királylány vagy a királyfi -netán a béka- szerepébe, s kellemes érzéssel töltött el minket a párhuzam a valós- és valótlan világok között. A viccek tartalmával ugyanez a helyzet, kizökkentenek minket a valóságból, ugyanakkor sejtünk a szavak mögött némi rejtett igazságot. A legismertebb tréfás szösszenetek is éppúgy hordoznak némi életbölcsességet, mint Ezópus fabulái, vagy a magyar népmesék. Sok esetben élnek társadalomkritikával, kiélezik a különböző társadalmi csoportokról alkotott sztereotípiákat, s a „jó humorú” ember ezeket felismeri, majd jobb esetben hasát fogva kacag rajtuk. A „jó vicc” a hallgatóság által nyeri el címét, hiszen a reakciókból egyértelműen kiderül, kellőképp elmés-e a megfogalmazás és a tartalom megfelel-e a célközönségnek. Ez az, amire egy tapasztalt viccmesélő minden esetben kínosan ügyel, hiszen a legnagyobb érdem, ha mindenki arcára mosolyt csal. A „jó vicc” gondolkodásra ösztönöz, szinte kényszeríti a hallgatóságot a feszült figyelemre, máskülönben nem értenék meg a csattanót. A poén megértéséhez tehát szükségünk van a logikánkra is, ezért állítják sokan, hogy a viccolvasás igenis beindítja nyikorgó fogaskerekeinket, fejleszti a kreativitást és a memóriát. Ó, igen, a memória -amire modern társadalmunk lusta embere aligha fordít kellő figyelmet. Íme a nagyszerű lehetőség: számtalan, különféle tematikájú viccgyűjteményt kínálnak a könyvesboltok, hogy az internet szerteágazó lehetőségeiről már ne is beszéljek.
Az úgynevezett „szakállas viccekben”, melyeket „mindenki ismer” visszatérő szereplőkkel és helyszínekkel is találkozhatunk, melyekben szinte otthon érezzük magunkat, ilyen például, mikor „Nyuszika sétált az erdőben...”. Ilyenkor legtöbbünkben beindul egy láncreakció, amitől jó pár „nyuszikás vicc” jut az eszünkbe, amit persze meg is akarunk osztani környezetünkkel. A nagy humorizálásban észre sem vesszük majd, hirtelen milyen jó kedvünk is kerekedett... Újabb plusz pont a tréfáknak. Legkönnyebben mégis az egyes személyiségtípusokat megjelenítő viccekbe éljük bele magunkat, mivel ilyenkor magunkat vagy ismerőseinket azonosítjuk a főhőssel, aki pl. alacsony szellemi színvonalat képvisel (rendőr, szőke nő), vagy agresszív (kismalac), esetleg egy egészen abszurd szituációba csöppent (megcsalt férj). A poénok száma éppúgy végtelen, mint a való életben előforduló helyzeteké -mindenki megtalálhatja köztük a kedvére valót.
Nagymamám mindig arra tanított, próbáljam meg minden helyzetből a legjobbat kihozni, s később rájöttem, ezt kizárólag optimista életszemlélettel, némi öniróniával és humorérzékem fejlesztésével érhetem el. Ha jobban belegondolok, nincs olyan szituáció, amiből ne lehetne elmés viccet kreálni, tehát a legreménytelenebb helyzet is magában hordozza a vidámság csíráját. Éppen ezért -úgy vélem- a magukat igazán boldognak valló emberek titkos hozzávalója az optimizmus mellett a jó humorérzék és az egészséges önirónia, melyek kapaszkodót biztosítanak, mikor úgy érezzük, elegünk van. „Mondtam az orvosnak, hogy engem mindenki utál. Azt mondta, ne legyek nevetséges, még nem is találkoztam mindenkivel.” (Rodney Dangerfield) Íme a javallott hozzáállás, ha Murphy törvénykönyve túl lehangolónak bizonyul.
No, valami ehhez hasonlót adtam elő, bár valójában eléggé eltértem az eredeti szövegtől, de sebaj. Sok sikert a még vizsga előtt álló Kollégáknak/Kollegináknak! Ohh és örülnék néhány kommentnek is, ha van egy szabad percetek!
Pippi
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.