A tegnapi nap váratlanul telt. Szószerint. Egy percre nem figyeltem oda és Apuék Pesten voltak. Oldalra néztem és hopp, a Moszkva téren ácsorgok. Pislantok egyet és Budakeszin tartózkodok. Ásítok egyet és hazajöttünk. Mik vannak...?! Na, akkor az elején. Tegnap előtt megbeszéltem egy találkozót Manóval, akivel egyébként életemben egyszer találkoztam, öt éve. Tartós kapcsolatunk titka, hogy nem untuk meg egymást... Elsétáltunk A pontból B pontba, ami egy jó órát vett igénybe (a tánc utáni izomláz miatt ez egy három napos túlélő-túrának tűnt). Mentünk, mendegéltünk, hogy aztán egy nevenincs utcában kössünk ki, ahol egy teaház várt ránk feltűnésmentesen. Szép volt, kellemes,illatos, drága -ahogy kell. Falépcső, kétszemélyes asztalka, cuki kínai hölgy, kerámiacsésze. Mondom én, hogy csini kis hely volt! Természetesen sokat lotyetáltunk, de hozzá kell tennem, ezügyben Manó sem épp visszafogott, úgyhogy néha csendben figyeltem (!!!). Aztán megcsörrent a jobb zsebem, hogy hol vagyok és mikor érek oda. Készségesen válaszoltam, úgyhogy jó fél óra múlva már a Népligetben vártam Edre. Míg odáig metróztam, Apuék telefonáltak, váratlanul bejelentették mégváratlanabb érkezésüket. No, ezt közöltem Eddel, ekkor homok került a gépezetembe, a fogaskerekek megálltak, vártam, hogy az intelligensebbik homo sapiens mondja meg, mi legyen. Végülis átvariáltuk az életünket (nem, egyelőre nem lesz kertesházam, se kutyám, sajnos), hogy aztán később megint legyen mit átvariálni. Abban maradtunk, előbb végrehajtjuk az Apuékkal érkező bútorok behordását, majd utána megyünk csak Bleedhez Budakeszire. Miután megtörtént a nagy szembesítés a genetikai kódomért felelős küldöttség és Ed között, mindenki rábólintott mindenkire, meg a tervekre is. Apuék távozása után gyorsan betermeltük az ebédünket ("S a nyolcadik napon Isten teremté a Férfit, aki főzni tud."), majd irány a Moszkva tér, közben egy ideig különváltunk, mindenki intézte a magánügyeit, nekem ez kimerült egy randevúban egy ínycsiklandó hamburgerrel... A "Szanatórium-járat" viszonylag gyakran startolt, úgyhogy válogathattunk is, melyik busszal vegyük nyakunkba a világot. Egy kék mellett döntöttünk, de csak mert a többi is kék volt... (na, ez még tőlem is fárasztó...). Bleed egész frankó kis helyet kapott, a csinos ápolónőkről nem is beszélve. Szerencsére egyre jobban néz ki -mármint Bleed, nem az ápolónő-, minek köszönhetően a hétvégére hazaengedték, sőt, előreláthatólag minden hétvégén hazamehet majd. Miután kellőképp leamortizáltuk a kórtermi lakosságot, elindultunk visszafelé. Étlen, szomjan bandukoltunk, míg nem felcsillant a fény, egy jólelkű buszsofőr megkönyörült a szenvedőkön... (Szabadfordítás: Elmentünk a buszmegállóig, nem kellett sokat várnunk, uccu Pest). Várt még ránk egy meglehetősen jókedvű, ámde szerény vacsora Apuékkal az egyik hipermarket kínai kajáldájában. Az odaút különlegessége leginkább a raktérben -tehát testközelben, ugyanis ott utaztunk- elhelyezett elektromos kisautó volt... No comment. Vacsi után újfent "beraktak" minket a csomagtartóba, ennek okát nagy méreteinkre vezetem vissza. Ez nyilván nem a legszabályosabb módja az utazásnak, ám kétségkívül praktikus. Az egyetlen gondot az utaskabin és a raktér közötti gyér kommunikációs lehetőségek okozták. Ennek eredménye képpen egyik lassításunk alkalmával Ed bátorkodott kinyitni a csomagtér ajtaját, mondván, hogy akkor Ő most kiszállna. Aztán rájött, hogy egy piros lámpa még nem jelenti azt, hogy odaértünk... sőt, az, hogy elindultunk -lévén hogy zöldre váltott-, nem jelenti azt, hogy az ajtót sikerült előzőleg becsukni... Eredmény: az utánunk haladó autók sofőrjeinek valószínűleg kellemes, önfeledt kacagással töltött perceket okoztunk. Valóban intelligensen nézhettünk ki. Ezt az érzést csak az értheti meg, aki legalább olyan idióta, mint mi. Miután "megszabadultunk" kínos rakományunkól (azért szeretlek, Ed...), az autópálya sebességkorlátait, meg a látási viszonyokat figyelembe véve hazaszáguldoztunk. Hajnali 2 körül sikerült elaludnom, méghozzá mosolyogva. Olyan jó, mikor minden rendben.

Pippi