Karácsony: az az ünnep, aminek íze és illata van. No igen, bevallom töredelmesen, nekem a karácsonyról mindig az a kellemesen kellemetlen hasfájás ugrik be, amit a degeszrezabálás okoz... Hát még jó, hogy idén is gasztronómiai lökettel indult az ünnepi hangulat! Tán akkor kezdem az elején. Jóhangulatomat ismét Barátocskáimnak köszönhetem, akikkel közösen elhatároztuk, hogy márpediglen a karácsony baráti berkekben is meg lészen ünnepelve, magyarul fogjuk magunkat és egyetemista költségvetésből kreatívkodunk valamit "nesze, hogy örüjjé" címszóval. Hiába van a személyimen, hogy hivatalosan felnőtt vagyok, ez nem akadályoz meg abban, hogy imádjam a meglepetéseket, szeressek izgulni, hogy "fúmitkapok", meg hogy aggódjak, "vajh' a másiknak tetszik-e, amit tőlem kap". Egyszerű lélek vagyok, könnyű nekem örömet okozni, de Ezek... Ezek itt sokkoltak!!! Hát hogyismondjam, komolyan elérzékenyültem ma. Hm. Szóval Ed ajándéka egészen addig meglepetés maradt, míg oda nem értük egy "fú, ez egy cukrászdá"-hoz, ami már kívülről is olyan helynek tűnt, ahova beengedik a magunkfajta víg bandát, de nem szívesen tűrik. Szóval elegáns volt, igényes és lenyűgöző. Mi meg szépen, hangosan, ahogy illendő: rácsodálkoztunk minden apró részletre a berendezéssel és a kínálattal kapcsolatban egyaránt. A Mennybe lépcső vezetett, Szent Péter szerepében pedig csinos, rózsaszín ruhácskát viselő angyalkák tetszelegtek (akik később elég morcin néztek a túl-jól-szórakozó kvartettre. Kellemes kis asztalunk a Paradicsom közepén helyezkedett el, hogy minden kedves arra járó lássa, milyen nagyszerű a mi kis karácsonyi murink. Hát látták, hallották... Egy idős bácsit, aki a nejével jött, eléggé meg is lepett egy mondat, ami Olin ajkait hagyta el sietve, s nyomdafestéket (blogbejegyzést) nem tűrő kifejezéseket tartalmazott. Sebaj, felszabadultunk. Mindenki apró csomagokat húzott elő, s úgy láttam, mindenki kellő mértékben elégedett. Ennek is hangot adtunk. Puszik cuppantak, aztán végülis villát ragadtunk, mert az ízletesnél ízletesebb finomságok már szomorú szemekkel pislogtak, irigykedve. Olin egy triplacsokis mousse-t evett, Nina valami gesztenyepüré-szerű tákolmányt (én "tábortűznek" néztem, csokiból), Ed meg valami csokis tortaszerű nemtudommit. Szerintem én sem választottam rosszul: nagyoncsokis muffin, rajta kék színű, nyúlós-ragacsos, de kemény állagú hab. Hát valami csúcs volt. Nyilván mindenki megosztotta saját választottját a többiekkel, ígyhát minden joggal kijelenthetem: jó ez a cukrászda, négyből négy desszertre "5 pontot adok"... Hihi. Vígan voltunk, na. Hogy ki mit kapott, azt nem részletezném, ez maradjon személyes. Ellenben kényszert érzek, hogy a második felvonásból is szemezgessek. Ed ugyanis volt olyan drága és "elvitt minket még egy körre", ami nem sütit jelentett, hanem jelly belly halmokat és savanyú gumicukorcsíkokat (ahogy felénk szokták mondani "derékszíj"). Itt aztán Olinnal együtt kiéltük, amit megkövetelt a haza, Edet kiettük a vagyonából... Nina ekkorra kicsit bepunnyadt, de később szerencsére összekapta magát. Miután a gumicukrokat is feláldoztuk a gasztronómiai élvezetek oltárán, eljött az idő, hogy elinduljunk. S ahogy az jobb társaságban illendő: együtt mentünk el... Hehehe. Az izgalmak viszont útközben is folytatódtak, boldogsághormontól felperzselt lelkülettel metróztunk északról dél felé, közben... hát ifjú szívünk, kevés eszünk és a sok cukorka... szóval orvul kinevettünk egy idősödő pasast, aki meglehetősen obszcén dolgokat művelt (illetve műveletlen...) a metrón. Szóval amint leszállt, úgy tört elő belőlünk a gyermeki kacaj, mint a vulkán. Vidor hangulatunkat még a búcsú sem törhette meg, szerintem feltöltődtünk. Jó volt és nem elég....

Pippi