Az egész az elején kezdődött. Főhősünk (én) óvatosan a digitális mérlegre helyezte jelentékeny testtömegét, ekkor a kijelzőn döbbenetes számadatok jelentek meg. Az első sokkból eszmélve főhősünk (én) megtámadta a szerkezet hátoldalán található, lenyitható elemtartót. Mivel nem tudta lepöckölni, s ily módon ellenőrizni az elem állapotát, hangosan utánajárt a tényállásnak ("Anyuuuu, nincs ez lemerülveee...?"). Mint kiderült, az elem tökéletesen funkciónált, a kijelző sem volt hibás. Főhősünk (én) másfél év óta először látta viszont ezeket a számokat embben a sorrendben... Fogytam. Nyilván a szendvicsek, zsíros gyorséttermi kaják és a sok csokolásé jótékony hatása -tecciktudni, ezeket elég gyakran alkalmazom táplálékkiegészítő funkcióban... kiváltképp a késő éjjeli órákon. A zsírfogyatkozásos örömmámorból kilábalva kiderült, hogy az óra viszont többet mutat a kelleténél. Megint sikerült délig aludni, dehát ami jár, az jár. Később segítettem itthon fát cipelni az emeletre (Csáknoriszról ennyit), meg elrángattam Anyut egy kis városnézésre (falunézést mégsem írhatok...). Utunk egészen a boltig vezetett, közben percenténk elhangzott tőlem a "de jó idő van" valamely közismert szinonímája. Mert tényleg. Napsütés, kellemes meleg, szemből fújó alpesi orkán, hangosan üvöltő muzsika valami Menőcsávó autójából.... tavasz! A mérlegelés, a fahordás, meg a séta után meg úgy gondoltam, nem csak az alvás jár, de az agrármunkások körében oly népszerű élvezetek is, lásd: szalonna, házikenyér. S mivel ez a magamfajta parasztlánynak ebben a nemesen egyszerű formában kevésnek bizonyult, megdobogtattam a szívem egy kis lilahagymás-zsíroskenyérrel is... Kedves olvasóm, ha itt már fintorogsz, ne olvasd tovább. Csak a tisztánlátás kedvéért közölném, Családunkban teljesen egyértelmű és közkedvelt szokás, hogy minden (mondom: MINDEN) étkezést desszerttel zárunk. Eszel egy szendvicset, utána csoki. Eszel egy szelet húst, utána süti. Bedobsz egy szelet sajtot, utána bonbon... Ha csak lemész a spájzba csokiért, kettőt hozz, mert valamivel le kell fojtani... Na a lényeg, hogy a szalonna után legideálisabb megoldásnak a csokipuding tűnt. Ennek a tökéletes kombinációnak eredménye képpen végignéztem egy "kibeszélőshow"-t. Tehát mondhatni, rosszul voltam... No, így kell tisztességesen megünnepelni, ha a mérleg hízeleg.
Pippi
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Don_Jay 2009.02.07. 14:01:53
zsebnyusz 2009.02.08. 11:26:49
Hmmmm... szalonnás puding...
Valahogy a postod jobban hatott rám, mint az endorfin, és néminemű boldogságot tapasztaltam... vagy ez apum csokitortájának utóhatása? :P
Kicsikacsa 2009.11.07. 13:19:26
Én NEM a kaja-desszert alapján élek.
Tetszik a blogod :D Néminemű mosolygást érzett főhősünk (én), ezen fogalmazásmód lényegének rájövetelének hatására :)
Pippi 2009.11.07. 14:09:48
@Don_Jay: ay, Drágám, ne koncoljuk fel:D
Kicsikacsa 2009.11.08. 15:02:10
Tegnap kicsit unatkoztam, lapozgattam a blogok közt, és egyszercsak kilyukadtam itt :)