Csókolgatnám. Elvesztettem a fonalat egy kissé... Úgy vélem, rövidítésre lesz itt szükség, különben túlhaladom a különböző korlátokat (vonatkozzék az bár időre, méretre, vagy akár elmeállapotra...). A harmadik munkanapomon ismét Natasa lábai elé vetettem magam, de most egy eltérő kromoszomapárú illetővel töltöttem le a 12 óra 'szabadságvesztésem". De csak hogy tetézzem a problémákat, Ő is a fantasztikus Göcsej szülötte volt (illetve még mindig az, mert él, a múltidőt ugye a munkanap ideje indokolja... bla, bla!). Lényegében egy városban töltöttük életünk nagy részét, és ezt nyilván azzal ellensúlyozta egy nagyobb erő, hogy itt (220 km-re őshonosságunk helyétől) kell összefutnunk, mégpedig egy Citadellán tevékenykedő járőrszolgálat keretein belül. Hát ez egyrészt abszurd, másrészt arra kényszerít, hogy ismét felidézzem Olin barátnőm jogos kérdését, melyet szenvedő tekintettel szokott hozzám intézni: "Miért?" Vagy mikor már elborultabb a helyzet, előkerül a "Warum?", mert ezt magyarul már nem lehet átvészelni. Na. A csávó nem csak földim volt, de ráadásnak kissé... ümm... egyszerű is. Amolyan "autók, nők, pénz, erő"-jellegű pasi, amely tulajdonságokból kétes mennyiségű jutott ki Neki. Nem szidom, jó gyerek volt, csak nem érdekelte se az atomfizika, se a galba truncatula párzási szokásai, de még a gasztronómia sem... Mondom, volt Benne valami addig-jó-míg-nem-tudom hozzáállás, úgyogy maradtunk a zavartalan vizeken és sikerült meglepnem hozzáértésemmel, ami az autókat, motorokat, meg egyáltalán a technikát illeti. No, nem mintha én olyan nagy szaki lennék, dehogyis. Ellenben különleges képességeim -repülés és lézerszem helyett- a látszatkeltés. Ha meg már egy pasival el tudom hitetni, hogy értek a műszaki dolgokhoz, akkor már jó napom volt. Átlag kétóránként egyszer rájött a fontoskodhatnék, ami igazoltatási akciókban nyilvánult meg, meg hihetetlen, szájönszfiksön-jellegű rendőrsztorikban. Nem baj, ezt is szívesen hallgatom, mert ugye a megismerés alapja a több szempontból való megfigyelés (pippi evangéliuma). Minden szívmelengető lokálpatrióta próbálkozásom ellenére a közös származás sem szépítette a helyzetet, amit már a Rapülők is jó régen megénekelt: "Szép volt, jó volt, köszönöm, ennyi!" Így valé vége az harmadik napnak.

Negyedik napom már összefolyt az utánalévő mittudoménhánnyal, ami egészen máig számolandó. Ezen okból kifolyólag ismét kerülöm az időrendiséget, amiért elnézést kell kérnem, mivel ez így ebben a formában a precizitás hiányának érzetét keltheti... Nah, visszaolvastam ezt a kacifántos mondatot és eldöntöttem, nem írok több jelentést. Mert bizony, ezt is kipipálhatom a bakancslistámon: jelentésírás (hogy a többi -személyes adatokkal dobálózó- szupertitkos feladatkörömet ne is említsem). Nesze, fontoskodok. Tehát vissza a munkanapokra. Megismertem két tüneményes rendőrt. Velük többnyire inkonyitóban cserkésztük be a károsultak által megadott címeket, mert nincs elég matricásautó minden járőrnek. De nem bántam, mert kárpótolt a humoruk, a kedvességük, meg egyáltalán: a hozzáállásuk. Egyikük megrögzött agglegény, a másik gondos családapa. Egyikük vékony, másikuk teltebb. Egyikük cserfes, másikuk hallgatag. Annyira kiegészítik egymást! Egyetlen tulajdonságuk azonban biztosan közös: imádom Őket. Úgy kell elképzelni hármunkat, hogy:
Első két ülésen két feketehajú, zöldeskék szemű pasi, mindkettő folyton mosolyog, hátul középen kíváncsi kislány (csak a copfok hiányoznak) kérdezget hülyeségeket, meg nevetteti a bácsikat. Az egész olyan... hogyismondjam, bájos. Néha úgy érzem magam, mintha egy klasszikus amerikai családi kalandfilmben lennék, ahol a legnagyobb sérülés, ha a kisgyerek lehorzsolja magát, miközben Beethovent kergeti, a rosszfiúk meg csapdába esnek egy kád lótrágyában... A szag-effekt mindenesetre stimmel. Erre most bővebben ki is térek. A kerületben rengeteg a -szakkifejezéssel fogok élni- "csöves". Egyrészt persze viccesek, meg undorítóak, meg esnek-kelnek, meg taszít és elborzaszt, néha keserűen felröhög az ember... de mikor már a többedikkel kell szóváltásba elegyedni, az már megterhelő. Nem csak szellemileg, lelkileg is. Lecsúszott, "semmirekellő" eberi lények, a társadalom alsó rétege, akik csak úgy léteznek. Pozitív meglepetésként ért velük kapcsolatban, hogy legtöbbjüknek mégis van személyigazolványa. Érdekes. Ez persze kizárólag annak köszönhető, hogy Állambácsi róluk is gondoskodik valamelyest. Hogy mennyire "jár" ezeknek az embereknek a támogatás, arra nem térnék ki -szerény véleményem szerint kényes ez a téma, mert ez olyasvalami, amiről érthető okokból kifolyólag nem készül statisztika... Ami nekem, a hátsóülésen gubbasztó, fehérpólós lánynak maradt, az a sajnálat, a szánalom, meg a "nehogy így járjak" érzés. Rettentő, mennyien vannak...
Vidámabb vizekre kalimpálnék. Mégegy alkalommal beosztottak a Szőkéhez, akit időközben láttam civilben is, s meg kellett állapítanom, hogy bizony az egyenruha sokat dob a hímek megjelenésén: leveszik és meztelenek! Najó, ilyesmiről szó sincs, civilben is hordanak ruhát, esküszöm. Láttam. Oké, megint előtört belőlem a szájszélnyalogatós egyenruha-fetisiszta tinédzser. Amit még kipipálhatok, az a szirénázás, villogás, meg a rendőrautóbanfagyizás. Fantasztikus élmény volt mind. Találkoztam továbbá egy idősebb főtőrzszászlóssal is, akivel hosszas (kb. 2 órás) eszmecserét folytattunk vallásról, kultúrákról, eszmékről, univerzumról. Méghogy a zsaruk hülyék... Igen, mindenkinek van valami stikkje, "szépséghibája", de ez nem egyenruha függvénye! Ez a hosszas beszélgetés például értékes és ékes példája, milyen sokféle érdeklődési kört tudhatnak magukénak a kapitányságok szorgos járőrei. Persze az elején magam is furcsának találtam a helyzetet, valahogy nem illett a képbe ez a téma. Fegyverek, hatalom, törvények, bűnök-büntetések. Ésakkor egyszercsak kettéhasítja a SWAT-fílinget, hogy "hiszel Istenben?". De belejöttem és egy idő után kellemes összhangba sikerült hoznom a fenti fogalmakat ezzel a triviális kérdéssel. Mindig tanulok valamit. Minden itt eltöltött nappal tisztábban hallom, ahogy estefelé halkan repedezik a tudatlanság burka, ami a gyerekkor sajátja. Persze én szeretnék még gyerek maradni... Csak élményekkel, tapasztalattal. Ami még pipát kaphat az elmúlt pár nap után: az az emberismeret, a megfigyelőképesség és a memória fejlesztése.

És amiért holnap is érdemes bemennem (természetesen a fizetés mellett): úgy érzem, mindenki szeret. Ez nálam ilyen egoizmussal párosuló naiv hozzáállás, ami az ideális helyzetet valósággá konvertálja a szürkeállományomban... De nem érdekel, így érzek és kész. Hihetetlen, mennyi nő és férfi dolgozik ott (főként a járőrökről beszélek), s ahánnyal kommunikatív kapcsolatot létesítek, olyan jó hozzá(m)állással szembesülök, mintha jó ideje ott dolgoznék/"haverok" lennénk/egyenlő felek. Ez nekem elmondhatatlanul jól esik, mert nem érzem magam annyira "jófejnek", meg vagánynak, meg kedvesnek és bájosnak, ami indokolná, hogy ilyen visszajelzéseket kapjak. Hogy a rendőrfiúk kacérkodásairól ne is beszéljek. Jaj, olyan kedves a fülemnek, mikor csípkelődve, piszkálódva éreztetik a nemlétezőt: "dögös vagy". Ohh, én mondom, nagyon jó! Persze, tudják, hogy zárt ajtón kopogtatnak, de azért az ablakon benézhetnek.

Reményeim szerint holnap ismét a Kedvenc Párosommal leszek.

(Megint nagyon este lett, blogírás közben hívott Nagyim, meg Apuék, baromira hiányzik a Családom, már több, mint 2 hete nem láttam Őket... Drágám költözik, takarítottunk Nála -ez csak jegyzet magamnak.)

Pippi