Ma volt az első munkanapom abban a csini, fehér pólóban. Még mielőtt bárki azt hinné, hogy kifulladásig güriztem, előre szólok: nem. Hajnali 5kor utoljára akkor keltem, amikor. Aztán most megint, mert a kényszer nagy úr, de a szükség mégnagyobb. Hét előtt nem sokkal ("Szolgálati idő megkezdése előtt 10 perccel") beslisszoltam a kapitányságra, ahol aztán majd' háromnegyed nyolcig az ügyfélfogadó várakozótermében lógattam a 39-es lábam. Ez kiváló alkalom volt az élet nagy dolgain való töprengésre, de én sem jutottam tovább a 42-nél, tehát inkább ittam egy automatás kapucsínót. Végre valahára szóltak, hogy "szia, Te vagy...?" -hogy mi vagyok a szemükben, máig nem derült ki, de azért bólogattam, mert gyanúsan nekem szólt a kérdés. Egy fekete hajú, nálam kb. egy fejjel alacsonyabb, csinos, gondosan manikűrözött rendőrci lett mellém osztva, pontosabban én Őmellé. Nevezzük Elsőnek (csak mert ő az Első rendőr, akivel együtt dolgozok, s valószínűleg elfogyasztok még párat...). Szóval 8körül már a Citadellánál voltunk, ahova egy bajuszos úriember vezette matricásautó vitt minket. A terep természetesen kihalt volt, úgyhogy egy jólesőt lézengtünk körbe a hegyen. Ezalatt megtudtam jópár dolgot Elsőről, jól eldiskuráltunk, de a legértékesebb információnak mégis a pálmalevelet tartó nőalak "kilétét+ tartottam. Első állítása szerint Ő "Natasa". Énmeg mit kötekedjek...? Natasa volt a mi múzsánk, a maga koszos, zöldesfeketés színével, ormótlan szoknyázatával, meg a hazánkban őshonos pálmalevelével... Ő fent, mi lent. Csakhogy mi mozogtunk, ráadásul nem is keveset. Jelenleg embertelenül fáj a talpam, a csípőm, a térdem és a derekam... hiába, itt a klimax küszöbén nincs mit tenni. A reggeli egészségügyi séta során igazán lenyűgöző látványban volt részem. Fura érzés volt, de ma először -de több alkalommal is- úgy éreztem, hogy ez "az én fővárosom". Reggel, mikor Elsővel kiültünk az egyik padra, ami csodálatos panorámát nyújt a városra, láttam feléledni az este folyamán megdöglött utcákat, tömeggel és zajjal megtelni a hidakat, a rakpartot. De mégis az egész olyan távol zajlott tőlem, hogy nyoma sem volt a reggeli pánikus sietség undorkeltő hatásának. Csak néztem a hangyákat meg a színes autóikat, meg a lassan növekvő szmog-szörnyeteget, ahogy unottan miazmát képez a körút felett. Énmeg ott ültem Elsővel a zöldövezet legzöldebb részén, egy kis burokban, szótlanul ébredezve, lustán. Akkor is szerettem ezt a várost. Meg akkoris, mikor a fehér pólóban kinn ringattam magam egyik fájós lábamról a másikra helyezve a súlyt -és a gagyi öltözékű, borzalmas izléssel együttélő sárga turistákat néztem. Ez a "sárga" nem negatív jelző, csak a "nem tudom, kínai-e, vagy japán" leegyszerűsített formája. Egyébként ilyen kritikán aluli öltözéket és ilyen megfizethetetlenül drága fényképezőt csak utóbbiak hordanak mauknál -szerintem. Ránéztem ezekre a színes gruppokra és eszembe jutott, milyen szépek a magyar nők, milyen egyszerű és egyszerűségében gyönyörű az igazi magyar divat (amiben NINCS jelen a haute couture, sem az amcsi rapperdivi, de még a "jajdeművészvagyok" brit (mele...?pszt!) áramlat sem). Áh nemám ezek a tarkabolond csipkenapernyős buffalocipős izék, akikre ráborult egy szekrény.. mit szekrény, gardrób! -Nincs nekem bajom a normális külföldiekkel, sem a hagyománytisztelettel -jelen esetben viszont egyik sem volt jelen. Szóval ekkoris szerettem Pest-Budát, jeahh. És még akkor is, amikor embertömegek tolongtak azért a kilátásért, amit bármikor láthatok. Mikor kattogtatták a hájteh aparátokat és hallottam, ahogy egy mondatban szerepeltetik az összes közkincsünket (Natasától a Szépművészetiig mindent). Persze néha összeszorult a szívem, mikor egy mondatban szerepelt a Vezúv a Citadellával... De az ilyen traumákon hamar túljut az ember, mert épp egy elkerülhetetlen napszúrással szemben vív ádáz harcot -kimerülten kergetve a legapróbb árnyékot is. Árnyék persze nem mindig akadt, úgyhogy néha szünetet tartottunk Elsővel, ami azt jelentette, hogy egy ideig a Hotelbe vonultunk vissza, ami szerintem a kerület (egyik?) legdrágább helye lehet. Ott hesszeltünk néha, jéghideg üdítőinktől várva enyhülést. Ebéd címszó alatt melegszendvics, sültkrumpli és kapucsínó várt ránk egy büfében, ahol tündéri Főnökúr volt segítségünkre szomjunk oltásában is. Eredetileg úgy volt, hogy pihenőre levisznek minket a kapitányságra, de volt annál sürgősebb tennivaló is, így ismét az "őrhelyünkre" poroszkáltunk. A délutáni órák is békében teltek, megismerkedtem Első pasijával és exével, sőt, egy haverjával, egy árussal, egy recepcióssal és még kitudja, hány emberrel... de a legérdekesebb része az együttműködésünknek a közös múzeumlátogatás volt. A Citadellánál ugyanis van egy 1944-es témájú kiállítás és panoptikum, amit hűsölés címszó alatt költségmentesen megtekintettünk. Hát ez is úgy sikerült, mint a suli -államilag támogatott.... Az utolsó nagyobb bevetés alatt viszont összetalálkoztunk egy kékjelmezes triumvirátussal, akik nem a mi kerületünk legényei voltak. Rövid szimatolás után a szakavatottak értelmezték a helyzetet, hogy a másik mit keres itt, majd felszabadult társalgás fejlődött ki. A három jólszituált, s hasonló mértékben fejlett izomzatú fiatalember feszülős kék egyenpólóban, bakancsban, meg kék gatyóban "napozott", mely öltözéket Első "Játszósruha" néven definiálta. Még mielőtt bárkinek is egyébe jutnának a rendőrviccek, szólok: nekem is eszembe jutottak, de meg kellett állapítanom, sokkal tetszetősebb volt a helyzetem annál, hogy ilyen butaságokon morfondírozzak... Inkább haverkodtam és peckesen járva fitorogtam az egyenruhás urak gyűrűjében. A munkavégzésemről legyen elég annyi, hogy összesen négy, azaz NÉGY (4!!!) turista szólt hozzám, naná, hogy mind angolul..., ezek közül kettő útbaigazítást kért -jótól, én, a vidéki parasztlány max kitartom neki a petrencésrudat vagy meglódítok egy kapát, hogy vajh' melyik út megyen itten Budára... nem hogy még itt helyismeret, a kutyafáját. Én fordítok, nem vagyok én GPS! Nembaj, vidám dolog volt. Ketten fotózkodáshoz kértek asszisztenciát. Az egyik egy néni volt, aki egyedül volt, meg úgy is nézett ki. Őt kétszer megörökítettem, majd megszólított egy csapat félmeztelen angol ajkú ifjú titán, félreimósított szőke frizurákkal. Na, Ők meg a hivatalos erőkkel óhajtottak közös fotót -akik eleinte lányosan tiltakoztak, mint az újasszony a nászélyszakán -de aztán láttam én, még a lencsén át is, milyen szépen feszülnek azok a kidolgozott izomcsoportok. A "huligánok" távozása után kaptunk egy üzenetet, hogy hazavárnak minket, úgyhogy itt ért véget az első munkanapom... Hozzátenném még, hogy egész nap az éterben zajló litánián röhögtem. Amik ezen a csapatrádión (?) elhangzanak, az egyrészt meghökkentő, másrészt simán képezhetnék egy jóféle stand-up-comedy alaptémáját. Na, most hirtelen ennyi jut eszembe, szerintem holnap is lesz még miről beszámolnom. Egyet leszögezhetek: ennél jobb nyári munkát nem sokat tudok elképzelni!!! Most nekilátok némi mézes gabonapehelynek -mert megérdemlem.

Pippi