"Egész úton hazafelé azon gondolkodám..."
...mi a francot keresek én egy ilyen degenerált társaságban -és itt most kivételesen nem Ninára, Olinra, Edre, vagy Boszira gondoltam-, hanem a MÁV Zrt. utazóközönségére. Mit közönség, ez maga a cirkusz. A porondon válogatott idiótákkal, idegesítő és szánalomgerjesztő egyénekkel. Békésen és gyanútlanul elhelyeztem a napi elemózsiámat (egy üveg tea, meg egy 30centis, jól megrakott, előre csomagolt bagett) az ablak alatti, lehajtható kis asztalkára. Még vagy fél óra volt hátra az indulásig, úgyhogy felhívtam Anyut, egyrészt, hogy ne unatkozzak, másrészt hogy tudassam: minden rendben. Ez utóbbiban tévedtem (az elsőben meg nehéz lett volna tévedni, na mindegy). Mikor telefonálás közben próbálkoztam felpakolni a soktonnás koffert az arra kijelölt helyre, egy alacsony, régimódi öltözetű, teljes querty-billentyűzetes telefonnal rendelkező egyén pofátlankodott a velem átellenben, üresen álló székre. Azt hihette, nem veszem észre, mert nagyon fel akarta hívni magára meg nem érdemelt becses figyelmem. Sikerült, fel is háborított. Mégpedig: mikor bőröndelhelyezés ürügyén letettem a telefont és felnyújtóztam, a fentebb említett utazóközönség szeme láttára kivillantottam közép-európa legkecsesebb női derekának (szakad az álmennyezet) külső hámrétegét, szóval kilátszott a hasam. Jesszus, én galád. Na, a hapsi ezt már nem tűrte idegekkel és motyogott valamit arról, hogy meg fogok fázni. Én meg tudtam, hogy nem így lesz, mert már meg voltam fázva. Nem bírtam cérnával, szóval diplomatikusan leráztam. De még mielőtt bárki azt hinné, hogy összesen ennyi volt a fazon bűne, hát téved. Utunk során letelepedett mellém egy fiatalember. Mivel alapvetően jó bőrben volt, kacérkodtam a gondolattal: akár jó fej is lehet. Aztán elővette a sürgős olvasgatnivalóját -gondolom azért, hogy megkímélje magát az ilyen akadékoskodó utastársaktól, mint én, vagy a pasas, velem szemben. Jó, értek én a diszkrét jelzésekből, továbbra is az ablak felé fordulva hallgattam a muzsikámat. Elmerengtem, vajon miért kék az ég, ami most fehérnek látszik........... erre egy kéz nyúl a csomagolt szendvicsem felé, megforgatja. Szemem tágra nyílik, a pulzusom megemelkedik. Az hagyján, hogy "Joey nem ad a kajájából", de én a tapit sem tűröm, a rohadt életbe! Nagyon nehezemre esett disztingváltan viselkedni, az első reflexem az lett volna, hogy bazinagyot csapok a szemtelen, pofátlan krapek kezére. Megálltam. Ebben a stresszelt környezetben folytattam utam, míg emberünk le nem szállt Gárdonynál. Juhu.
A hétvége rövid volt és békés, sutty. Szembejött velem a hétfő! Minő riadalom. Ijedtemben bementem órákra. A hét első napjának délutánját pedig újfent a KKban töltöttem, nyilván elsőosztályú elsőévesek társaságában. Négyfős  kis csapatunk összetétele annyiban módosult, hogy Olin -aki egy hétre DTL-be emigrált- helyett egy Mókustársam (továbbiakban Anyjuk) csapódott oda. Miután kellemesen elcsevegtünk Nina magánéletéről és próbáltuk együttes erővel megoldani a bajait (vagy legalábbis könnyíteni a lelkén, meg néha csipkelődni), jól felkeltünk. Nina hazament, én meg Eddel és Anyjukkal elcaflattam egy ex-Mókus barátosnénkhoz egy plázába (egy "butik"-ban dolgozik, amiért csak sajnálni tudom, meg irigyelni határtalan türelmét...). Ezzel úgy kellemesen eltelt a délután. A hab a tortán mégis a fagyi volt (no, ez de hülyén hangzik...), amire a mi Drága Lovagunk benevezett minket. Lefety. Nyam. Szép az élet, ha eleget nyalsz...
Kedden rossz kislány voltam és "véletlenül" kihagytam az egyiptomit. Amiből amúgy kaptam egy egyest -no comment...- s most lázasan ügyködök azon, hogyan javítsak, bár szerintem esélytelen, amíg fejből be nem vágom a potom többszáz oldalnyi, valaha Egyiptomban előásott összes okosságot. Ha-ha-ha. Helyette épp "beteg voltam", ágynak voltam esve... (ismét ha-ha-ha). Eddel is trécseltem, Neki is elég összetett a létezése, Boszi meg este fogta a holmiját és hazament, mondván, hogy fáradt. Micsoda kaotikus egy Család vagyunk... Szóval az éjszakát szörnyű magányban töltöttem, bánatomban aludtam egyet. Álmomban verekedtem, ez magyarázat arra, hogy reggel miért ébredtem nyűgösen. Ja nem, arra az a magyarázat, hogy zörögtek, kaparásztak az ajtómon. Kisettenkedtem az ágyamból (közben minimum három berendezési tárgyat illettem a lábammal, meglehetősen nagy zajt csapva), kirántottam a konyhában egy fiókot, aztán mégegyet, mert álmatagon nehéz eltalálni, melyikben mi van. Egy konyhakéssel vágtam neki az ismeretlennek, aki épp a bejárati ajtót szigetelte kívüről.... ezt a kémlelőnyíláson (vidéki Olvasóim, ez nálunk a kukucskáló) át tekinthettem meg, egész hihetőnek tűnt, pláne a koszos munkás-overall. Nem is volt már kedvem megzavarni, hátha megijedt volna tőlem (a konyhakésnél fenyegetőbb külső jegyekkel is rendelkezem reggelente, példának okáért ott a fejem a nyakamon). Reggeli készülődés, majd irány szerda. Egyetlen darab órám során mindenre figyeltem, amire nem kellett volna, még rajzolgattam is Anyjuk füzetébe (amit át lehetne keresztelni "Pippicasso összes"-re, de túl hamar elkapkodnák a reprodukciókat is). Délután kellemesen lefárasztottam magam Kufi, Anyjuk, meg Lily társaságában, "egyiptomizunk" címszó alatt. Az hagyján, de a tömegpusztítás Ed agysejtjeire is kiterjedt, szegény a végén már gyanúsan sokszor vinnyogott... Inkább hazatoltuk az arcunkat és végre megnéztük a Belleville-t, amiről korábban már írtam (tessék visszaolvasni!). Ez újabb lelki sokkot jelentett szegénynek, pedig már önmagában az is fárasztó, ha az ember velem néz filmet... Szóval minden elismerésem, ritka bátor ember, meg kitartó, szeretjük is.
Az estéim meglehetősen elfoglaltak, többnyire tanulok, amikor meg nem, akkor igyekszem kialakítani valami "magánélet" jellegű időszakot, több-kevesebb sikerrel (nekem sajnos mindig a Gézábbik Béla kell).  Szabadidőmben persze még mindig másokéban turkálok, nyilván segítő szándékkal. Hm. Otthoniak kezdenek egyre jobban hiányozni. Persze, egyrészt a Családom, akiket sajna nem sokat látok, de most elsősorban a Barátaimra célzok, akiket "hátrahagytam" a messze vidéken... (blö de szar pösti duma, fujj), például Dexter, meg Pöppi meg egyáltalán. Szóval hiányoznak és jólenne, ha lenne ilyen csillagkapus teleportom, hogy sutty. De nincs, szóval rohadjak meg. A vonatjegy drága, hosszú az út, goromba leszek, ha egyedül kell utaznom.
Még mindig jó dolog a fagyi. Nyalni kell, nincs mese.

Pippi