Minden diák számára eljön a pillanat, mikor úgy érzi, tele van a hócipője a követelményekkel, meg a kötelezettségekkel, ilyenkor vagy idegbajt kap, vagy betegséget szimulál. A jobbak persze úgy csinálják, mint jómagam: megvárják az elmebaj kezdeti fázisával a szünetet. Persze miután hazamentem a békés családi környezetbe, idegesebb lettem, mint azelőtt, ugyanis kiderült, hogy az internetszolgáltatónk nyelvet öltött ránk, ergo a netnek konyec.
Percről percre, fokozatosan jelentkeztek az elvonás tünetei, például tanultam, mosogattam, rendet raktam -mindezt önszántamból.... Aztán jött a helovín. Mivel ez egy lemajmolt, idióta, külföldi szokás -természetesen "megünnepeltük". Nagyrabecsült szülővárosom legérdekesebb fazonjai képviseltették magukat egy helyi szórakozóhelyen, mégpedig beöltözve. Magyarul: azt sem ismertem fel, aki velem jött... Hogy hamar a lényegre térjek: Dexterrel, DeeDeevel, meg Dex Öccsével hoztuk a formánkat (illetve DeeDee hozta a formánkat, mégpedig autóval). Volt köztünk kukás, cica, favágó, meg iskoláslány... aztán mindenki ossza be, kedvére. Tehát elindultunk, hogy jól érezzük magunkat, minek eredménye képpen további elmezizzentekkel akadtunk össze (FBI ügynökök, televízió, pillangó, Zorro, kereszteslovag, amerikaifoci-játékos és egyéb állatfajták...), legtöbbjükkel nyilván szóba is elegyedtünk, mert hogy néz az ki, hogy egy iskoláslány nem beszél Einsteinnel, ha már ott a nagyszerű lehetőség... Minekután meddő várakozással töltöttünk egy rövidke félórát a söntés környékén, leléptem táncolni, konkrétan nem tudom már, hogy kivel. Alkalmi táncpartnereim voltak pl. Dilisem, DeeDee, az Ügynök, meg egy Holló (nyilván nem az a keménycsőrű fekete madár, hanem a mázolt képű fiatalember). Minekután egyikünk sem rúgott be, a hangulat semmiféle tetőfokot nem hágott (meg). A megfelelő időpontban kaptam egy hazafuvart, aztán aludtam valamicskét. Hanem aztán arra ébredtem, hogy "gyere, indulunk"... Ez a reggel történetesen Mindenszentekre esett, amikor is a család -szokásunkhoz híven- felkerekedik, hogy ellátogasson a környék temetőibe, valamint a még élő rokonokhoz. Hát igen, pár sorban azért megemlíteném, mi a véleményem erről a "temető-turizmusról", ami már jó ideje kísérti -nem csak a mi- családunkat. Alapvetően szeretem a gyertyákat, mert szépek, meghát az ember vonzalma a tűzhöz nem újkeletű dolog, rendelkezik némi spirituális tartalommal is, nincs ezen mit vitatni. A halottak nagy becsben tartása az egyiptomi halottkultuszból már ismerős témakör. A koszorúk meg a virágok -ezeken ugyancsak nincs mit magyarázni, megvan a külön "helyük" a köztudatban. Namármost, vedd az előző elemeket, aztán ezeket spékeld meg egy kis bűntudattal, meg anyagi vonzattal, adj hozzá némi képmutatást, ekkor megkapod a "halottaknapja" képletét. Hogy őszinte legyek, tiszteletben tartom az egyének gyászát, de mikor ezt tömegesen, az év egy/két kijelölt napján próbálja mindenki megtenni, azt már üzleti fogásnak tartom, ami szerintem sajnálatos dolog.... Node nembaj, a Valentin-nappal,  meg a nők napjával ugyanígy vagyok. A szeretetet, a tiszteletet, meg a gyászt/együttérzést nem egy nap kell gyakorolni... Miután mi is "letudtuk a protokollt", meg a rokonvizitet, hazaevett minket a fene. Aztán épp, hogy jól éreztem volna magam a kis kuckómban, irány ez a... nagy... város. Ennek pozitív oldalaként ismét a környezetemben tébláboló lökött emberkék említhetők meg, akik nem fejfájást okoznak, mint a "szimpla" Barátok, hanem konkrétan agygörcsöt. Önbecsülés-romboló kúrának javaslom magunkat! Persze a legbelsőbb körökbe csak víájpí... Eddel történt célirányos telefonbeszélgetésünk (-"Könyvtárban vagyok, gyere ide"-"Jóvan, megyünk.") után tényleg mentünk, Boszival meg Kockával együtt. Rövidesen meg is találtuk Edet, aki Olint ütötte el az idővel. Csatlakoztunk, az már öt fő. Egyetemünk nagyszerű vendéglátó egysége minden jóval kecsegtetett, de nekünk a szellemi táplálék is elegendőnek bizonyult, magyarul viccmesélés történt, meg egy csipetnyi élcelődés, egymás testi (pl. szemüveg viselése, hajazat) és lelki ("órám lenne...") deformitásának kifigurázása. Majdan Kocka és Boszi távozott, Nina jött, hozta azt a kóser levegőjét, meg a minőségi (=drága) cigarettáját, valamint egy parányi matyó életérzést, ami egy időre jó témát szolgáltatott kiélezett humorérzékünknek. Tehát éltettük Ninát, mert megérdemli, aztán jött egy Barátja, aztán egy ananászlé után mindketten elmentek. Ezek a mai fiatalok... Egy darabig hármasban örömködtünk, majd Ed hozta a stréberebbik énjét: lelépett valami előadásra (mert már kettőn nem volt ebből a tárgyból...). Két lány meg mit csinál egy ilyen züllött helyen? Ottmarad. Benyomtam egy kapucsínót, majd a Picilány közölte, hogy Neki valami általam ismeretlen, izgalmasnak tűnő izé kell. Olin -magasságához és cipősarkának méretéhez képest- sebesen elcaflatott (énmeg a sarkában lestem, hogy vajh' hol lehetünk) egy rémisztő helyre, ami tele volt manga/anime felszereléssel, de olyan bő választékkal, hogy a kesztyűtől a bögrén át, a plakáttól a gyűrűig minden volt, meg még több is. Odament egy üvegvitrinhez, aztán megmutatta, hogy amit keresünk, az a "Pocky", ami édes bevonatú ropit takar (Olin vett egy csomag áfonyásat). Jómagam örültem, hogy kiszabadultam abból a bűnbarlangból, mert lassan kezdtem úgy érezni magam, mintha egy importált japán közértben lennék, amiben Naruto az eladó, a számlakönyv meg a Death Note...

Pippi