A rendszerváltást követően egy szép napon megrendezésre kerültem, aminek eredményeképpen Szüleimnek egy gonddal több nyomta a vállát. A probléma nőttön nőtt, egyszercsak óvodába ment, ahol gyerekkorok tucatjait tette tönkre. Ezalatt megpróbálták orvosolni, ami miatt kihagyta a középső csoportot... Jó egy évvel később már a helyi általános iskolában pusztított... A nyarak többsége könnyen átvészelhető volt Szüleim szerint, mert ekkor főleg Szent-Erzsébet hegyen voltam fellelhető, többnyire szőrös, kistestű háziállatok körében, Nagyszüleim óvó tekintetétől kísérve. Ezek voltak azok a nyarak, amiért egy gyerek hálával tartozik, de hogyan...?! Tehát csak élveztem. Aztánmeg az embernek néha az az érzése támadt, hogy az idő -engedély nélkül- továbbcaflat. Aztán jött valami nyomtatott írás, hogy gimnazista leszek, amihez elég örömteli fejet vágtam, mert azt hittem, hogy ez aztán mással meg sem történik. Hát ott kiderült, hogy de. Merthogy "Harmincnak született semmiből a világ" /Horváth László, osztályfőnök/, ennyi gyerek meg már egy termékenyebb családnak is becsületére vált volna... Szépen jöttek is az akadályok, mi meg ugráltunk, meg kerülgettünk... Volt, aki elvérzett: megfogyva bár, de törve nem- haladtunk tovább. Feltűnt a finish, átszakítottuk a szalagot. Szerintem ez a sokszor elszakított szalag került a mellkasunkra. Aztán kalap, kabát, bőrönd, pályaudvar. A nyár utolsó meglepetése volt az úticél. Főiskolák, egyetemek, munkahelyek. Elkallódtunk, szerte-szana. De nem bántam, kell a friss levegő. Budapest befogadott. Már itt is van kihez fordulnom, bármi panaszom, örömöm van -kell ennél több? Persze. De nem vagyok ám telhetetlen. Csupán várom a folytatást. Mert van élet az érettségi után. Ez a bejegyzés szolgáljon bíztatásul Dexternek és a többi végzős ismerősömnek. Mert: majd olyan helyre kerülnek, ahol nem Ők a leghülyébbek, ez a felsőoktatás.

Pippi