Jár a szám. Mindenkinek.

Ha kell, ha nem: Dilis. Ezt a bejegyzést Neki. Mert álljon itt egy hosszú és néha oly bosszantó kapcsolat emléktáblája, nyilván azért, mert nem csak így lehet jellemezni. Hanem máshogy is. Például türelemmel, melyet én gyakoroltam, a megbocsátás meg nekem járt (mint a fentebb említett szám, csak másként...). Van, amit csak az ért meg, aki semmi mást. Nem csináltam semmi jót és értéket kaptam, kérés nélkül, ami néha arra sarkallt, hogy fejlesszem magam. Máig nem derült ki, miben fejlődtem, de az odaút élvezetes volt, nem fújta a fülem a szél. Dilis is beszélt hozzám. Néha meg csak mosolygott. Ő erősített meg a gondolatban, hogy igazán csak azok az emberek bosszantanak fel, akiket imádok. Örömmel várakozok a jó dolgokra, Dilis túl jó volt, nem erőssége a pontosság. Nembaj, majd szólok Neki holnap, hogy terhes leszek.... a szülésre tán ideér... Van rá úgy 5-10 éve, szóval sietnie kell. Mert néha persze felbukkan előttem és akkor dúl. Dúlja a gondolataim, az értékrendem és. Aztánmeg elhalad és marad az öröm, az elégedettség és a hiányérzet, de csak mosolyog. Meg én is. Az irigység már jó pár éve elmúlt, elvégre minek is. Hiszen a lényét valahogy magaménak érzem, elég az. Viszem ide is, oda is. Nem változott semmit az elmúlt évek alatt. Személyisége és elvei egy zárt szobán belül sétálnak fel-alá és nézegetik a képeket a falakon. Tapsol, aztán odébbcsoszog, ilyenkor úgy érzem, mintha változna, de nem! Csak mászkál, amit imádok. Sosem bírom követni, úgyhogy inkább leülök a szoba közepén és nézem, ahogy Ő nézeget... A képeket nem látom, csak a hatásukat, ami ott buborékol a szemében. Cinikus dög vagyok, mert néha kinevetem. Jó így -azt hiszem, Neki is. Imígyen vagyunk ketten a szobában, aztán néha nyílnak ajtók és kiderül, hogy mások is kíváncsiak a képekre. Ilyenkor a tömegtől nem látom, a tömeget néha fiúk alkotják.

De a fiúk unják a képeket. Ilyenkor újra látjuk egymást. Mosolygunk.

Pippi