Hát a tegnapelőtt estém az tegnap reggelig tartott, a ma reggelem meg ma estig, ez bonyolult, viszont újabban egyre gyakoribb jelenség nálam. Kezdem a hétfővel, ami kiváló egyetemünk helovíni bulijának napjaként írta be magát homályos emlékképeink közé. Tehát. Végy két elvetemült, lelkes gólyát (nőstény, avagy tojó), fekete sminket, meg fekete öltözéket. Ezt spékeld meg fátyollal, bőrkabáttal, pórázzal, meg fantáziával. Válaszd külön a fehérjét a sárgájától (bár összefüggő fekete öltözékünk esetében ez csak képletesen értendő), majd lassú kevergetés közben adj hozzá száz csodálkozó emberi arcot. Ez a tökéletes receptje az "öltözzünk be helovín alkalmából, Olin és Pippi módra, tejszínnel".... Hát azt mégsem mondhattam, hogy hab a tortán. Szóval két hímnemű egyed kíséretében a Fekete Özvegy (nem a nagy, szőröslábú pók, hanem Olin) és fekete macskája (akinek ugyancsak nem szőrös a lába, hanem az enyém a lába, vagyis az én lábam...) belibegtek a Könyvtár Klubba, amúgy helovínosan. Hát eredményképpen a lelkes "közönség" minden titokzatosságot félredobva kinevetett minket, ezt váltotta ki személyiségünk varázsa. S hogy a sokkhatás alól feloldozzuk lelküket, leültünk csendesen egy sarokba... A Fiúk vígaszdíj gyanánt hideg és habos üdítővel láttak el minket, aminek nyilván nem akartunk ellenállni, bár erős kényszert éreztek, hogy nekem tejet hozzanak, mert az de vicces, ha a macska tejet iszik. Hát nem volt vicces. Mert nem ittam... Ellenben Olinnal derekasan küzdöttünk az ellenséggel, apró termete ellenére tetemes mennyiségű folyadékot képes befogadni a szervezete. Ezen a ponton megjegyezném, hogy életemben először láttam felnőtt embert két kézzel fogni a söröskorsót, aminek magyarázatául a "de nem bírom el egy kézzel, mert kicsúszik" szolgált. A Kicsilány könnyedén megtalálta a közös nevezőt a Fiúkkal, ekkor én persze elvesztettem a fonalat, mert a magasröptű beszélgetésben számomra ijesztően sok informatikai szakkifejezés szerepelt, magyarul az Olin-zsák megtalálta a hím-foltjait. Mit tehettem ilyenkor? Hát csendesen nyávogtam, vagy doromboltam... Hanem aztán a tombola. Azon nyertünk egy cumit (de menő félét, mert világított is, meg sípolt is... bezzeg az én időmben...), meg egy fehér vámpírfogsort (testhezálló darab...). Ninával bővültek köreink, majd sajnálatos módon Olin és Lionel (újabb inkonyitós személy, háhh!) távozott. Tehát hárman maradtunk. Az este folyamán több ízben (és illatban, mert az is fontos) felelevenítették bennem a gólyatábori emlékeimet. Ezenkívül rájöttem, milyen nagyszerű kapcsolatteremtő eszköz a póráz, aminek egyik vége a nyakad körül fut, másik pedig a "bigíning of ö bjútiful frencsip...". Nem csak a női mosdóban arattam tehát sikert, hanem például a pultnál is. Úgy néztek rám, mint akik nem láttak még két lábon járó macskát, szemüvegben. Hallatlan... Miután Nina magánszáma véget ért (tulajdonképpen táncolt), azt mondta, távozik -és igaza lett. Ezután megismerkedtem két másik egyetemistával, akik a műszaki vonulatok abszolút hívei, tehát ezt a témát hanyagoltuk, mert énmeg lassan bölcsész leszek (érzem, ahogy nő a filozófiai ingereket felfogó receptorom, a bal fülem mögött). Namármost, egy idő után -gondolom- megelégeltem valamit, mert hazaindultunk szaktársammal, akiről kiderült, hogy egy utcányira lakik. A buszról pedig hat-hét utcányira szálltunk le, ugyanis megtévesztett minket a BKV információközlő rendszere... magyarul némi "tessékmondani, merrevana..." után rejtélyes körülmények között eljutottam a küszöbig (mindenre emlékszek, csak most nem írom le). Némi féléber alvás után a telefonom reggelért kiáltott, a fény meg zörgette az ablakot, így nem lehet aludni, kérem. Felkeltem, majd másfél óra múlva a Könyvtárban rontottam az állott levegőt, már megint az én drágajó anglisztikás Barátaimmal, akik megint serényen imitálták, hogy tanulnak. Hát énmeg követtem a jó példát, mert előttem állt egy kopt nyelvtan dolgozat. Időközben Ed randevúzott egy tanárnőcskével, majd a gyanú felett állók nyugodt tekintetével közölte, hogy megoldotta a bukásveszély esetét. Legalábbis szerény értelmi képességeim segítségével ezt vettem ki a szavaiból. Mikoron a toronyórák delet ütöttek, már szétszéledt ez a nagyszerű együttállás, de roppant szerencsés -és előre megbeszélt- módon óráink után ismét találkoztunk, ezúttal táplálkozással kötve egybe az amúgyis élvezetes társalgást. Röviden összefoglalva: mai témánk Nina vallási hovatartozásának téves megállapítása volt, amely számos poénhoz szolgáltatott állandó indokot. Tehát Nina megtudhatta, mit érezhet Kyle Broflovski, mikor Eric Cartman elemében van... Nah. Ezzel végeztünk -illetve nem, mert majd még lesz itt minden.... Négy órakor újra találkoztunk (közben az anglisztikások újabb kötelező kört futottak), s alászálltunk az Astoria-aluljáróba, ahol Edet Kedvese, Aithne várta (mi meg Ninával odapofátlankodtunk, mert nyilván ezt így illik, bemutatkozni, például...). Tehát az már négy fő, akik komoly tömeget jelentenek a sarki ábécék szűkre szabott négyzetméterkészletéhez képest... Arról nem is beszélve, hogy felháborító módon nem fértünk bele együtt a biztonsági kamera képébe... Magunkhoz vettünk egy üveg kólát, meg két dögös vöröst, majd entellektüel ifjúsághoz méltó helyet kerestünk a zülléshez, ami konkrétan a múzeum kertjében található padokat és asztalt jelentette. Hát itt örültünk magunknak egy ideig, aztán két ifjú csatlakozott még hozzánk (Nina szerzményei), majd Olin is megérkezett (újonan és ingyen beszerzett fülesekkel, amiket egy rejtélyes hímnemű ismerőse adott át Neki, ugyancsak titokzatos körülmények között....). Nem kérdezősködtünk (sokat). Egy ideig aktívan próbáltam ismerkedni, erre igazából csak Aithne volt fogékony, a két Nina-féle fiatalúr kevésbé. Nembaj. Hanem! Elindultunk az Altair teaházba, ahol az első dolgunk volt kényelmetlenül bezsúfolódni egy szűkös kis kör alakú "medencébe", nyilván víz nélkül. Csak teavíz. Valami mézes-karamellás csodát ittam, aminek egy része -hűen önmagamhoz- a nadrágomon kötött ki. Minekután előkerültek a fülesek és empéhárom-lejátszók, meg telefonok, komplett audiológiai sokknak vetettem alá magam, melynek részét képezte zenei ismereteim bővítése is. Tehát Ed és Aithne szakoktattak, majd én sokkoltam Őket. Hát most mit mondjak, nem volt nehéz megtalálni a közös hangot. Ezenfelül megtudtam azt is, hogy egy bizonyos jó fajta zenétől kiszőrösödik az ember mellkasa (nyilván nem a tapasztalat beszél belőlem). A teázás után feloszlottunk, mármint megszűntünk közösségnek lenni, mert egyenként még nem oszlunk... Ennek eredménye képpen Olinnal kikötöttünk a Határ úton, meg a Lelkiválság-szigeten. Aztán némi élménybeszámoló az életünkről, majd búcsúzkodás, aztán irány haza, hogy mindezt megörökítsem és aludni térhessek, mely cselekvést már fene tudja, mióta nem űztem profihoz méltó módon.

De megtanultam, hogy akármi történjék is, nekem ügyelnem kell a duktuszra, nehogy az alef-omnak három farka legyen...

Pippi