Röviden összefoglalnám az elmúlt három nap (tulajdonképpen: tegnapelőtt, tegnap és ma) eseményeit. Kronológiai sorrendben az első legyen tehát a hétfő délután (az előadások után) meglehetősen hosszú ideig trécseltem a kampuszon 3 igenkedves ismerősömmel, aztán bedobtam egy pizzát a büfében és -csodák csodájára- ők ugyanott trécseltek, mikor visszamentem... Utána összefutottam Drága Olinnal, akivel szintén csevegtünk, ezenkívül Ed közölte, hogy továbbjutott az egyik legnépszerűbb magyar rádió (nem illik reklámozni a Sláger Rádiót...) ácédécé-énekversenyén. Nagy örömünkben elütöttünk együtt még némi időt, Olinnal rövid felvilágosításban részesültünk az Altair teaház hollétét illetően, majd a kampuszon trécseltünk, mikor Bleed Úr emelte fényével társaságunk minőségét... Így, hármasban megtámadtuk a fent említett teázót, ahol kollektív "jáccás" kezdődött. Mi, ketten leányzók elindultunk kézzel-lábbal felfedezni a terepet, ami tele volt nagy, puha, dobálni és ölelgetni való párnákkal, melyek eredeti funkciójuk szerint formabontó deréktámaszok, illetőleg ülő alkalmatosságok lehettek, mi viszont új dimenzióinkban egészen mást láttunk bennük. Például agressziónk közvetítőeszközét, fenyítőeszközt, estébé. Persze ekkor Bleed még nem bontakoztatta ki kellemesebb énjét, tehát folyamatos leépítésben részesített minket, mégpedig egy ültő helyében. Bezzeg mi összemásztunk három "szint"-nyi belső teraszt. Nahiszen... Blogolás ellen fogalmazásgátló... Na szóval, mert itt tettel nehéz: Bleed osztotta az okosságait, mi meg hol megsértődtünk, hol nemérdekelt minket, utóbbiból több volt. Nah aztán végre elfoglaltuk a legfelsőbb szintet, mert az nekünk járt. Persze, Bleednek a magaslati levegő -vertikális méreteiből adódóan- szokatlan volt, ezért némileg feszélyezettnek tűnt, folyton a lábával illetett minket, hol deréktájban, hol nem volt! Olin meg is jegyezte, hogy a Bikája nélkül elég elveszett... Erre érkezett a felmentősereg, bár -nagy sajnálatomra- egyedül (tudniillik, eredeti tervek szerint Ed Kedvese is jött volna). Nembaj, ami késik, arra várni kell. Hát négyen meg már nyilván tömeg vagyunk. Zajos és érdekes tömeg. Mindenki elfogyasztotta a teáját -ami több ízben majdnem kiborult és több ízben volt... Én például japáncseresznyét ittam, a többiek meg nem mind, csak Olin. Na aztán a fiúknak megjött az ingerük, hogy vizipipa. Illetve Bleed már Ed érkezése előtt is kitartóan macerált minket ezügyben. Ugyanis a pipázáshoz helyváltoztatás szükségeltetett... Tehát átmasíroztunk a "dohányzó" részlegbe, ami messze nem volt olyan kényelmes, mint az előző, de legalább füstös volt és kevesen voltak. A kókuszízű dohány élvezete mellett ott volt velem 3 kreatív bölcsész, akik mit csinálnak...? Na...? Elfekszenek és szívnak. Köreinkben a hímek is szívtak, mert nem vagyunk szégyenlősek és a vizipipával mást nem lehet tenni (oké, Ednek volt arra vonatkozó javaslata, hogy Bleed mely testrését illetné a szép nagy, kék üveggel...). De nem hagytuk, hogy maguktól elfajuljanak a dolgok, rásegítettünk. Hát, Ed a legrosszabbkor ment el, mert kimaradt abból a nagyszerű masszírozós körből, aminek eredményeképpen apróbb, alig 8 napon túl gyógyuló sérülésekkel, görcsökkel és húzódásokkal lettünk gazdagabbak... Bleed ekkor -ez titok, úgyhogy csak halkan írom- kezdett... jesszus... tényleg kezdett rendes és barátságos lenni. Csak meg ne tudja. Igazából ilyen jól utoljára azon az ominózus estén éreztem magam ezzel a trióval -már csak azért is, mert azóta ritka, hogy mind a négyen összeállunk. Node. Egyszer ennek a bulájnak is végeszakadt, mindenki elment, ez így van rendjén, nem?! Háde. Második nap a  héten, ami ugye a kedd, tehát tegnap -tudom, bonyolultan  hangzik, de a három ugyanakkor volt. Nah. Reggel felkeltem, de ez kit érdekel? Viszont délelőtt betoppant hozzám Boszi -különkérésre, ohhyeah..-, akinek nagyon tetszett a környék, ahol lakunk, bár szerintem sokat lendít a dolgon, maga tény is, hogy mi is itt lakunk. Meghallgattuk online, hogy aznap Ed mit alakított a rádióban és nagy örömmel vettük tudomásul, hogy még mindig címvéd, egyelőre verhetetlen. Hát nem csodálkoztunk, Boszinak is nagyon tetszett a dolog. Nah ezekután következett egy -nemis egy... mindjárt három...- izgalmas (tulajdonképpen: idegtépő), ámde alapjaiban véve érdekes egyiptológiai előadás. Ezekután úgy éreztük magunkat, mint a békák párzási időszakban, no nem a nemi vágyat, hanem a szellemi képességeinket és a torkunkat elhagyó hangokat tekintve... Illetve a hangokat nem lehet tekinteni. Ezalatt Olinnal esemeseztem, mert úgy tűnt, hogy hiányol -de fenetudja-, aminek örültem. Az utolsó óráról feltűnésmentesen távoztunk, utunk Boszival kettesben a Könyvtárba vezetett, ahol meghívtam egy kapucsínóra (de jó így, magyarosan...), merthogy tegnap lett egy híján húsz. Tere-fere, lotyeta, majd indulás haza. Harmadnapon van ma. És ma is kellemes napom volt, már szinte fel sem tűnik. Szinte. Merthogy az a fajta vagyok, aki nehezen hiszi el, hogy ami jó, az ilyen sokáig is tarthat, mert ilyenben ritkán, vagy nem is volt még részem. Tehát. Reggel korán bementem, hogy Olinnal kézenfogva rajongói klubot alakítsunk ki magunkból, hiszen ma dőlt el, hogy Ed megnyeri-e a versenyt. Nyilván nagyon örültünk volna, tehát támogattuk, jó hangosan. Olin az icipici mancsával majd összetörte a kezem, izgalmában. Naszóval szurkoltunk, Ed dalolt, közben reklám... A Könyvtárban ülve esemesekkel támogattuk a jó ügyet, de nagy sajnálatunkra nem jött össze, a Fogorvos nyert. Ed viszont kap jegyet a magyarországi koncertre, szerintem kizárólag szimpátia-alapon (ezalatt most az énektudás is értendő), ennek pláne örültünk -kollektívan. A nagy izgalmak után mégnagyobbak jöttek, Olin és Nina (Olin egyik Hölgye, tehát Neki is nevet adtam -önkényesen.) társaságában tanultam és "leckét írtam", ami kimerült a hieroglif írás másolásában és kopt mondatfordításokban. Ők angolt tanultak, ami körülbelül olyan érthető volt számomra, mint az imént említett holt nyelvek. De néha azért értettem, mit beszélnek... Lehetséges, hogy ez azért fodulhatott elő, mert gyakran közbeiktattak magyar kifejezéseket... Tehát elvégeztem a házim, hátradőltem, aztán Ed visszatért, meghívott egy teára (hát nekem ez úgylátszik, jár...). A teához Ed kétféle cukrot és mézet is hozott, úgyhogy a finnyás formám még válogathatott is, persze nem volt kérdéses, hogy a méz mellett voksolok. A citromaink egy részét -Olin bociszemeinek hatására- közkinccsé tettük, majd Ed és Olin a mézzel machináltak valamit, amiről lehet hogy úgy vélték, csábos, de igazándiból viccesre sikeredett. Az eseményről részletes vizuális dokumentáció készült, a telefonomnak köszönhetően. Nina mindezt kitartóan tűrte, közben néha meg-megvillantva "emo" (ejtsd: emó...) énjét, ami túl jól állt Neki ahhoz, hogy hitelesen letagadja, hogy mi lappang lelke mélyebb bugyraiban. Aztán míg ügyesen kilötyiköltem (najó, igazából csapatmunka jellegű esemény volt) a teát, valahogy előkerültek Nina gyógyszerei, ekkor már tényleg jót nevettünk. Olin olyannyira, hogy a homloka hangosan találkozott az asztallappal... Ezt azzal indokolta, hogy "Azt hittem, még tart a tér..." (remélem, pontosan idéztem). Hát itt Bleed nem volt jelen, de erről hangosan csak Olin emlékezett meg, s Nina egyből visszakérdezett valami olyasmit, hogy: jah, az Ütnémgyerek? (na, ezt pontatlanul idéztem). Trécseltünk egy órácskát, majd kiderült, hogy négyünk közül négyünknek órája lesz délben, úgyhogy megint a szörnyű búcsú. Épp mikor az ember belejön. Hanemaztán délután (kopt órám után) egy rövid időre újra ütköztünk, ekkor Boszit végre sikeresen "megmutattam" Olinnak, ott egy kis csoportot alkotva (Kakas és Tix...) kacarásztunk néhány emelkedett poénon. Ezután Boszitól vérzékeny Bulcsú... A szomszédos gyorsétteremben a három anglisztikus (juj, de kilógtam...) hirtelen elfogyasztotta az ebédjét, utána Eddel a metróig, majd jöttem haza, hogy legyen időm bevásárolni a rakottkrumplihoz.

Pippi