Tulajdonképpen egyetemista létem megkezdésével egy időben indult a blogom is. Hm. Megint egy nagy mérföldkő az életemben, amit nem bánok, mert szeretem a drámaian sorsfordító eseményeket. De mondjuk az sem baj, ha mindenki ép és egészséges. Elég, ha a drámaiságot pl. költözéssel, valamiféle eredménnyel, sikerélménnyel le lehet tudni. Nekem mondjuk már a prószasütés (=tócsni, lapcsánka, matutka, cicege, gánica, göre, stb.) is épp elég teátrális esemény, sok hisztivel, mérgelődéssel és puforgással fűszerezve. Namármost tegnap este megejtettem egy ilyen okosságot, ami másnap (gyengébbek kedvéért: ma) folytatódott, reggel fél héttől nyolcig, csak hogy odaérjek, mielőtt Boszinak órája lesz. Mert Kiskegye nem tudta, mi fán terem a jó göcseji prósza. Mentem is, vittem is, nem is lett rossz... Dehát Egyesek pocakja nem bírja a kefírt és szégyenben maradtam: nem fogyott el egy féltenyérnyi darabka. Persze később Edward Barátom jószívűen pótolta a lemaradást és hakellhanem benyomott vagy 3-4 darabot, de nem számoltam, lényeg, hogy megvolt a szakács öröme: nem ugyanannyit vitt haza, mint amennyit elvitt. Az igazat megvallva én reggel hánytam. Sanszos, hogy ettől a jó kis házicsemegétől. Áldom azt a tyúk eszem, hogy olajos kaja után egyből aludni mentem... Nembaj, majd legközelebb meggondolom. Meg mondjuk maradok az instant spagettinél. Holnap meg ha nagyon szépen kéri valaki, elmegyek a diákigazolványomért. Mert jött egy mail, hogy elkészült. Nagyon megörültem neki... Aztán megnéztem a címzettek listáját, s mikor kiderült, hogy ugyanezen levélnek még vagy 200 ember örül... úgy döntöttem, megvároma szélcsendet, nehogy az a kétszáz nyavajás elémpofátlankodjon. Holnapmeg nem leszek lusta, fogom a lábam és elmegyek rajta...

Pippi