Egyrészt, mert illatos, másrészt mert édes. És nem is akármilyen! Sütőtök! Épp a sütőben serceg, tehát reményeim szerint meg fogjuk enni. De kezdjük az elején. Nema  sütőtökevészetet, csak a napomat, mert nekem is ott kellett kezdenem reggel, egészen pontosan reggel 8 órakor. Majdnem kerek két óra múltán pedig már a suli bejáratánál találkoztam Olinnal, ekkor kezdődött a meglepetések sorozata. Előszöris csoda, hogy összefutottunk, mert elvileg órája volt még ekkor (korábban elkéretőzött, hogy adminisztratív ügyeket intézzen, ami -valljuk be- kis hazánkban többnyire sok nyafizással, hosszú sorbanállással és egyébként is emberfeletti kínokkal jár, a különböző szellemileg visszamaradott kollegina közbenjárása végett....). Leültünk egy hideg és kényelmetlen padra, mert a bölcsész nem válaogatós. Trécseltünk a fentebb említett ügyintézésről, ami -mint kiderült- hétfőig sikertelen is marad, majd hirtelen elővette. Meglepett, mert nem voltam felkészülve rá, hogy a kampuszon, fényes nappal ilyen nagy öröm ér majd. Pedig de. Igaz, hogy fekete-fehér volt, de megint hangsúlyoznám: a bölcsész nem válogatós. Tehát a kezembe vettem és jól megnéztem a címlapot, melyen különféle haszontalan információ mellett (mint pl. a kiadvány címe, meg hogy XXXVII./5. szám) megláttam egy nagy fehér feliratot, ami az -egy korábbi bejegyzésemben már igen dicsőített- Egyetemi Napok beszámolójára utalt. Olin ekkor segített a magamhoztérésben és fellapozta, és ottvolt az a kép!!! Ottvolt a negyedik oldal legalján, balról a második... De tökmindegy a helye, mert végülis -az internetnek hála- megszereztem digitális formában is! Háh! A lavina elindításáért köszönet tehát Olinnak. Az örömködés után ismét mosoly kerülgette a búrámat, mert miután telekommunikatív módon egyeztettünk Eddel, nyomban ott termett a sorompónál (igen, már megint a sorompó, én már csak ilyen korlátolt vagyok...). Ekkor már hárman voltunk, ez azért fontos, hogy a bölcsész olvasóim (merthogy vannak ilyenek) is átlássák a helyzet komolyságát. Tehát a három ember a hat lábán (fejenként kettő...) elindult a hármas metró vonalán, persze nem gyalog, mert nem vagyunk mi rendbontók, meg amúgysem bírnánk a nagy-feszültséget odalenn. Útközben Ed cselezett, mert mikor már magabiztosan álltunk volna a peronon, akkor hopp, visszaugrottunk ugyanabba a szerelvényre, amelyet másodpercekkel előtte oly határozottan elhagytunk. Mindezt nem kizárólag Olin szórakoztatására, hanem azért is, mert Ednek találkoznia kellett az otthoni felsőbbvezetéssel (tulajdonképpen: Szülők). Hát amire meg nem voltam felkészülve (-mert bizony akad ilyen eset az életben, de ilyenkor nem kapom elő a sminkkészletet és nem igazgatom a miniszoknáym -talán mert nincs is miniszoknyám. Mindegy.), Ed erősen-ajánlott-program jelleggel bemutatott legközelebbi rokonainak. Ezek után két eset lehetséges, az egyik, meg ami jobb. A jobbik eset, hogy szimpatikus voltam, ekkor sanszos, hogy nem lesz voodoo babám a Sz. Családnál... Miután ezt a megtiszteltetést is túléltem (megjegyzem, jelen esetben nagyon kedves és barátságos Szülőkkel volt dolgom), visszacsoszogtam a metróba és suhant velem a kék villám egészen a Kálvinig, ahonnan egy köpésre van a suli, csak nagyot kell köpni. Nekem nem szokásom, úgyhogy odagyalogoltam. Ésakkoraztán óra, ami alatt kajáltam, meg értetlenkedtem, majd elkísértem egy Leányzót diákigazolvány-ügyintézni. Közben összefutottunk Bleed-del, ami olyan örömteli esemény, mint mikor az ember a menza-tejberizsben mazsolát talál. Aztán a nagy agyfagyasztás, hogy nagyon siet, ergo nem áll meg beszélgetni: ez meg mint amikor a menzatejberizs mazsolájáról kiderül, hogy nem is mazsola... Délután kaja és pihenés -se több, se kevesebb.

Pippi